Lelked rajta

Azért itt adom közre, mert... mert a könyvkiadás nem üzlet. Nem üzlet az írónak, ha nincs jól csengő neve, amit bárhol szerezhet, nem kell feltétlenül írónak lennie, mint Kepesnek, Vitraynak, Verebesnek, Balázsnak, az ő könyveik eladhatók, mert hozzák bőven a bevételt.

Én is kiadhatnám, ha vállalom az anyagi kockázatot, és finanszírozom, ennek fejében megjelenteti a könyvkiadó, a hasznot zsebre vágná, enyém lehetne a dicsőség. Csak ehhez más lelki alkat kell, nem olyan mint az enyém. Szóval nem vonz, hogy könyvesboltban lássam a könyvem. Sokkal inkább az, hogy sokan olvassák, és ennek az interneten megvan az esélye!

A következő bejegyzésben kezdem el közölni, nem ígérek semmit, a gyakoriságot illetően. Kommenteket minél többet várok... 

A regény kulcsa a lélekvándorlás. Akit érdekel, olvassa...

Megírtam benne a személyes tapasztalataimat a reinkarnációval kapcsolatban. Akit érdekel, olvassa...

A regény megoldása krimibe illő. Akit érdekel olvassa...

Mivel a képernyőn való olvasás nyilván más jellegű mintha könyvet tartanál a kezedben, lehet, hogy át kellene írni, nem tudom... ebben nincs gyakorlatom, illetve annyi, hogy én szeretek és tudok is olvasni a számítógépen...

NAGYSZÉKELY ISTVÁN

LELKED RAJTA

ELSŐ KÖNYV

KEREKES ERNŐ SZABOLCS

I. A HÁROM TESTŐR

1.

^{A Három Testőr jelen esetben nem ama híres regény címe, bár bizonyos összefüggést fel lehet fedezni, és a legkézenfekvőbb gondolat az, hogy a vendéglő tulajdonosának valamikor kedves olvasmánya lehetett a romantikus regény. A Három Testőr tehát nem egy könyvespolcon található, hanem a kisváros focipályájának − mondjuk így: − szurkolói kocsmája, bár a kocsma szó ebben az esetben igen degradáló, mert ez a helyiség inkább egy tiszta és családias hangulatú étterem, ahol az egész család az IMSE fanatikus szurkolója. A falakat zömmel amatőr fotók borítják, csapatképek, jelenetek az emlékezetes mérkőzésekről, de akadt újságkivágás is, és egy naptár a csapat tagjainak portréjával, mezek, a sarokban két kupa. Meg kell vallanunk az olvasónak, hogy több szó nemigen lesz − hacsak nem érintőlegesen − a labdarúgásról, mivel egyáltalán nem témája könyvünknek. Mindössze a véletlen hozta úgy, hogy a helyi ének-zenei általános iskola igazgatója, egy bizonyos Arácsiné Schmidt Anna itt szervezte meg volt gimnáziumi osztálytársainak harmincéves érettségi találkozóját.}

2.

− Erre, erre gyertek... − integetett Schmidt Anna, a találkozó háziasszonya. Egyszerű, sötét, anyagában mintás ruhát viselt, de kiegészítőkkel, egy tarka kendővel, egy színes kitűzővel egyénivé varázsolta. Arácsiné valami titkot tudott, mert nem őszült. Vörösesbarna haja pontosan olyan volt, amilyent a gimiben megszoktunk. Természetes, hogy mindenkinek Panka maradt, nem számít most, hogy igazgató, hiszen mi nem látjuk egymáson a kort, illetve ha igen, nem szólunk róla. Az együtt öregedők úgy gondolják, hogy az ő kompániájuk mindig fiatal marad, miként az egyén is úgy éli az életét, mintha öröklétre lenne kárhoztatva, sosem gondol arra (egy bizonyos kor előtt), hogy az ő földi tartózkodása is véges. S akinek léte nincs időkorláthoz kötve az minek siessen (bár mindenki tudja, hogy ez csak önámítás, de mégis: mindenki más halálában a saját halhatatlanságának bizonyítékát véli felfedezni, minden séta a temetőben ezt az érzést erősíti).

Így aztán Pincehelyi Attila is ráérősen ballagott. Kerekes Ernő Szabolcs zsebre dugott kézzel sétált mellette, és szemmel láthatólag igyekezett arra koncentrálni, amit elég régen látott osztálytársa mesélt. Az, hogy nem teljesen sikerült ebbéli igyekezete, az a szemén látszott. Semmi különös nem volt a két férfin. Mindketten sötét öltönyben, Pincehelyi krémszínű ingéhez barna nyakkendőt kötött, Kerekes világoskékben, selyem nyakkendője csálén állt, meleg volt, meglazította. Az osztálytalálkozókon kötelező volt a fiúknak − pardon, a férfiaknak − az öltöny. Nem írott törvény volt, de mindenki betartotta amit a belső kényszer diktált. Délután már mindenki lazábban öltözött. Lusták voltak elmenni a szállodába, így aztán nem is cseréltek ruhát, lehet, nem is vették a fáradtságot, hogy hozzanak magukkal. Mindamellett Kerekes öltönyén messziről látszott, hogy a férfinak van mit a tejbe aprítani. Pincehelyi valószínűleg nem tudta volna megfizetni. Nem voltak kövérek, de mindketten pocakosodtak. Ezt a véleményt persze magukról alakították ki, egy semleges szemlélő esetleg mást mondott volna, de ezt most ne firtassuk.

Már csak ők, ketten hiányoztak az osztályból, legalábbis azok közül, akik a délelőtt megjelentek a patinás iskolában, a hajdani osztályteremben. Ez volt az osztálytalálkozók szokásos menetrendje: délelőtt az osztályban, mindenki a padjában, névsor, esetleg a hajdani ülésrend szerint haladva elmondták az elmúlt öt év eseményeit. Mára már van szomorú kötelességük is: megemlékeznek azokról, akik már többet nem jöhetnek. Sajnos négyen már fentről figyelik a névsorolvasást.

Kerekes hirtelen focizni kezdett egy kaviccsal. Pár métert futott vele, kicselezett két láthatatlan ellenfelet, aztán gólt lőtt az étterem utcafrontján álló két kuka közé. Ezzel már az ajtónál is volt.

− Na, látod Panka, itt is vagyunk − mondta a sportteljesítménytől erősen lihegve.

− Kihűl a kaja! − válaszolta Schmidt Anna.

Az elegáns asszonyt követve léptek be a Három Testőrbe. Ma délutánra kibérelték, a szurkolók most csak a teraszon sörözhettek, de a nyár végi melegben nem is bánták (augusztus utolsó hete persze főleg a pedagógusoknak jelentette a nyár végét).

3.

A belépőket zsibongás fogadta. Pincehelyi egy pillantás alatt felmérte a helyzetet. Nem is lepődött meg azon, ahogyan a hajdani osztálytársak az asztalnál ültek: pontosan felismerte a harminc évvel azelőtti baráti csoportokat. A kollégisták az „U” alakban összetolt asztalok egyik végében, a másik oldalon, szimmetrikusan velük szemben a helyiek. Közöttük a hajdani bejárók. És persze a csoportok tagjai vándoroltak, de mindenki oda tért vissza, ahonnan indult.

A pincérek már felhordták az ételt, csak az ő terítékük várta a gőzölgő levest.

Pincehelyi Attilának jutott az asztalfő, Kerekes mellé ült. Azonnal nekiláttak az evésnek. Nem csoda, ha éhesek voltak, meglehetős rég volt reggel.

Kerekes megbökte Pincehelyit.

− Figyeld... − intett fejjel Vaskútira.

− Na, mit? − kérdezte Pincehelyi.

− Mennyire más, mint hajdanán.

− Nekem ugyan nem. Ugyanolyan kopasz, mint volt. Te, hol lehet ilyen tökéletesen sima bőrfejhez jutni? Ez azért elképesztő, nem? Biztosan nem kell borotválnia. Érdekelne, okoz-e neki valami lelki gyötrelmet, mint annyi hulló hajú férfinak.

− Beszélj vele, és kérdez meg tőle. Ne most és ne itt, túl sok a mondanivalója... a története annyira... annyira...

− Annyira micsoda? Érdekes? − kérdezte Pincehelyi az orra alatt somolyogva, amit Kerekes nem vett észre.

− Hát igen, valahogy úgy... de ha azt mondom, hogy titokzatos, misztikus és hihetetlen, elképesztő és rendkívüli akkor csak közel járok a valósághoz.

− Nocsak! − húzta fel szemöldökét Pincehelyi. − Tudjuk: a legjobb sztorikat az élet írja… − sütötte el a közhelyet. − Azt tudod, hogy együtt érkeztünk Pistával?

− Igen? − nyúlt meg Kerekes arca egy picit. − Hol találkoztatok?

− Éppen nála pihenek, öt napja mentem le hozzá, s együtt jöttünk a találkozóra. Vissza is hozzájuk megyünk.

− Te akkor ismered a Pista sztoriját, igaz?

− Igaz, hogy már elmesélt belőle elég sokat, de nem mindent. Alig várom, hogy folytathassuk...

− És?

− Hát, öregem, ez valami fantasztikus...

− Na ugye! − mondta Kerekes diadalittasan, mintha az ő érdeme lenne.

4.

Vaskúti István pont az „U” betű sarkánál ült. Így jobbra is, balra is belátta a szimmetrikusan elhelyezett asztalokat. Gesztikulálva magyarázott, a látó- és hallókörében levők többé kevésbé rá figyeltek. Délelőtt, az osztályteremben sorban elmondta mindenki, mi minden történt vele az utolsó találkozó óta, és Vaskúti volt az, aki a legnagyobb változáson esett át az elmúlt öt éves időszakban. Ahogy Pincehelyi már korábban megállapította, a napbarnított fejbőre csillogott, enyhén izzadt. A harcsabajusza se változott. A férfi le volt barnulva, jó kötésű, szikár fajta, olyan, akiről lerítt, legalább hetente egyszer focizik a barátaival, hogy tartsa a kondíciót és a jó viszonyt, no meg a kapcsolatokat. Sok osztálytársnak tűnt úgy, hogy Istvánt valami titok veszi körül, valamit nem akar elmondani a többieknek, így kérdések maradtak bőven, nem csoda, hogy most is szóval tartotta a közelében lévőket.

− Ugyan, mi van rajtam olyan érdekes? − kérdezte Vaskúti, egy érdeklődő kérdésre. − Egy hülye pechvogel voltam, ahogy elmondtam és ezt mindenki tudta is. Éreztem a találkozókon, bizony ám, nem is tagadhatjátok, hogy lenéztetek... vagy inkább úgy mondom: kinéztetek... A legutolsón egy valamire való ruhám se volt. Azt azonban a javamra kell írnotok, hogy akkor is eljöttem, nem húztam ki magam, pedig a hátam közepére se kívántam a soron következő beszámolót magamról... De úgy látszik a szerencsétlenségi sorozatom − hál' Istennek − véget ért, s most szerencsefi lettem. Megvallva az igazat, rám is fért. Mit lehetne ehhez ugyan hozzátenni? Mindenki tudta, hogy tönkrementem. Azt is hogyan. Az a rohadt játék... az automaták... Felkötném, Isten bizony mondom, gondolkodás nélkül felkötném, aki kitalálta, meg azt is aki engedélyezte őket! Az asszony otthagyott, a gyerekeim nem láttam, még jó, hogy volt hol meghúznom magam, a lakás szerencsére nem úszott el... És egyszer csak jött egy váratlan fordulat, bár ebben utólag már nem vagyok teljesen meggyőződve, mármint a fordulat váratlanságában. Visszakaptam a családom... Ma már nemigen hiszek a véletlenekben. Az elmúlt évek alatt megváltoztam, tudom, szembetűnő. Nem a véletlenen múlott, hanem mert ez a sorsom.

Vaskúti kipécézte magának Laurenti Magdát és őt nézte beszéd közben. Az asszony szemében érdeklődést látott megcsillanni a legutolsó mondat hatására. A szőke, sima hajú nő letette a desszertes kanalat, éppen gyümölcssalátát kanalazott, és Vaskútira nézett. Amikor Vaskúti kimondta a sors szót, bólintott. A férfi közben persze folytatta.

– Tudom. Mindenki magában hordozza a sorsát, és senki nem tehet ellene. Megvan a döntési lehetőséged, te persze azt hiszed, szabadon dönthetsz, és valamennyire ez így is van: az a szabadságod foka, hogy az ellenpólusok közül választhatsz. Abban dönthetsz, hogy a rád szabott feladatot hogyan valósítod meg: aktívan, vagy passzívan?

Vaskúti Laurenti Magdát figyelte. Az a jin és a jang jelét firkálta egy szalvétára, ezzel mintegy illusztrációt adva a férfi mondanivalójához.

– Ez a két ellenpólus, ez a döntési lehetőséged van, de a cél ugyanaz, az utat választhatod meg, amelyiken eljutsz az eredményhez. És persze a döntésed magában hordozza a kudarc lehetőségét is, hiszen a választott út lehet rossz is, már ami a végcélt illeti. Azt hiszem, a legutóbbi döntési helyzetemben jól választottam. Az aktív, a cselekvő útra tértem, s nem hagytam, hogy az úgynevezett sors „döntsön”. Persze ehhez a felfedezéshez nem egyedül jutottam, igaz? − Vaskúti az asztal végében ülő Kerekesre nézett, meglehetősen szúrós szemmel, úgy, hogy Ernő kicsit zavarba is jött. − Az volt a sorsom, hogy Ernő segítsen. És jól választottam, amikor megbíztam benne. – Vaskúti elhallgatott, ezzel mintegy átadta a szót Kerekesnek:

– Tessék barátom, folytasd!

− Jaj, de titokzatosak vagytok! − mondta Macskássy Irénke, aki a valamikori bejárók csoportjában foglalt helyet, és valóban úgy érezte, hogy a hideg végigfut a hátán. − Biztosan ennek is köze van ahhoz, amit Ernő délelőtt említett. Az a „hihetetlen” dolog. Biztosan nemcsak én vagyok rá vevő, igaz Vali? − kérdezte Irénke a mellette ülő nőt.

Irénke alig változott. Pincehelyi azonnal megismerte, pontosan látta benne azt a 18 éves kislányt akit utoljára az érettségi banketten látott, (aki akkor komoly nagylány lehetett, igazi nő...). Macskássy Irénke volt padtársa mellett ült a vendéglőben is, Sószóró Valival beszélgetett. Egy pillanatra látszott, nem ért el még tudatához Macskássy mondata, ám hamarost felderült az arca:

− Persze, ez engem is érdekel − megfogta a poharát: − de előbb egy keveset a vörösborból, ha szabad kérnem.

Kerekes töltött mindenkinek, aki elérhető távolságon belül volt. Látta az érdeklődő arcokat. Mesélni való kedve kerekedett.

II. Xenoglossis Rióban

1.

– Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy újdonsült barátomat Augusto Jose-Maria da Perreirát ki nevezte el „el honduriánnak”? – kezdte Kerekes a maga történetét. Amikor beszélni kezdett, valami nyugtalanság vett erőt rajta, de ezt hamar sikerült legyőznie. A többiek figyelme nyilván nemcsak a titokzatos bevezetésnek szólt, hanem neki is, akit évtizedek óta nem láttak. Az ilyen ember beszámolója mindig érdekes. Bár most kicsit más a helyzet, mert amit most vártak tőle, annak Vaskúti története folytatásának kellene lenni, de nem az, óh, egyáltalán nem az. Ez egészen más, ez valami teljesen más történet, ami találkozik majd Pistáéval, de ezt az osztálytársak nem tudhatták. Folytatta:

– Mert az egy dolog, hogy Augusto szakasztott olyan, mintha fehér és indián keverék lenne, azaz mesztic, minthogy az is. A másik az, hogy egy született brazilt miért hívnak a barátai hondurasinak, azaz el honduriánnak, ráadásul spanyolul. Rio de Janeiróban az lenne a minimum elvárás, hogy honduresa legyen, de nem, mindenki következetesen a spanyol névvel illeti. Ne kutassuk a miérteket, hanem fogadjuk el a megváltoztathatatlant, és hogy a buktatókat elkerüljük, én csak Augustónak fogom nevezni.

Tehát Augusto váratlanul − és első alkalommal ismeretlenül és eléggé bátran, bár én ezt akkor nem tudhattam − felhívott, így kezdődött barátságunk.

Ez jutott az eszembe, amikor a hatalmas paksamétára ránéztem az asztalon. Könyvek, füzetek, dossziék egymásra halmozva, és természetesen legfelül a legnagyobb, legalul a legkisebb, kapnék is a feleségemtől a fejem búbjára, ha meglátná. Mindig rendcsinálási roham tör rá, ha leteszek két-három dossziét, mondjuk öt darab videokazetta tetejére. Meg kell jegyeznem, hogy bennem semmi esetre se kelti az ingatagság látszatát, nem bántja a szemem, és határozottan jól tudom érezni magam, és nem parázom attól, hogy ledől az egész. Én mindig pontosan tudom, hogy hova kell nyúlnom, ha a kulcscsomómat keresem, vagy a kedvenc szivaromat, sose zavar, ha könyvek mögé, az újságok alá kell csúsztatnom a kezem érte. A lényeg, hogy a fejemben rend legyen, és ott aztán van!

A hatalmas halom − ámbátor ahogy így elnézem, mégis lehet, hogy Zsukának van némi igaza, és könnyen ledőlhet az egész − legtetején egy barnára porosodott újság. Nem, azt hiszem, jobb ha magazinnak nevezem, vagy esetleg folyóiratnak kellene? Nem igazán tudom, hogy akkor, amikor ezt nyomtatták, hogyan hívták? Ugyanis olyan régi. Tekintettel az összehasonlítási alapra − és ez nem más, mint a könyvtárban látott Vasárnapi Újság bekötött évfolyamai − azt hiszem az újság kifejezés találó.

Tehát egy napszítta, rongyos szélű és repedezett papírfedelű, több mint százéves újság hevert az ingatag paksaméta tetején. Soha nem felejtem el a napot, amikor először megláttam.

2.

Vannak dolgok − akár higgyen benne az ember, akár nem −, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Most nem akarok a hitemről, vagy világnézetemről beszélni, hanem egyszerűen egy nap eseményeit szándékozom elmondani. Azt viszont előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok se a szavak embere, se az írás művésze, tehát ha kissé zavarosan fogalmaznék, akkor kérem, ennek tudják be.

Nem tudom, érdemes-e arra szót vesztegetni, hogy magamról, akit Augusto Jose-Maria da Perreira névre kereszteltek jó negyven évvel ezelőtt, bővebben meséljek? Ugyan mi érdekes van egy riói tanárban, főleg, ha olyan tantárgyat oktat, mint a földrajz? Akkor persze érdekes, ha még kezdő, és arról mesél, milyen kételyek gyötrik az első órák előtt, vagy amikor már nyugdíj előtt állva hatalmas gyakorlattal a háta mögött tartja szóval hallgatóit, ha a téma a tanítás. De most nem erről lesz szó. Egy unalmas téli vasárnapról, amikor hideg szél fújt, és nem volt kedvem a családdal felmenni a Corcovadóra, amint azt a fiamnak megígértem. A srác meccsre ment − őrült nagy Flamengo drukker, mindent tud a klubról, a kezdeteiről, az alapítókról, mintha az lényeges lenne az aktuális csapat szempontjából −, a feleségem a barátnőjéhez, én pedig úgy döntöttem, hogy kimegyek apámhoz.

Az ipanemai ház már tatarozásra szorult. Valójában ezért is jöttem, hogy megbeszéljük a munkálatokat, és rábeszéljem a szüleim, hogy amíg be nem fejezik, jobb ha hozzám költöznek. Nem lesznek többet nálunk, mint negyven, legfeljebb ötven napig. A dolog kulcsa, hogyan szervezik meg a munkálatokat. A legfőbb adu majd Leandrinho lesz, a fiam, és az, hogy meccsre járhatnak együtt. A fiam az apámtól örökölte a Flamengo iránti őrületét. Tegnap is a vasárnapi meccsről vitatkoztak órák hosszat, már amennyire két azonos tébolyban szenvedő vitatkozni tud „szerelme” tárgyán. Abban megegyeztek, hogy a Botafogo ellen Gilmar fog védeni, addigra kiheveri a sérülését, de abban nagy veszekedés tört ki, hogy Júlio Cezart ki fogja majd a Botafogóban, Odemilson vagy René? Ezt sose tudtam megérteni, hogyan lehet ilyen dolgokon ilyen szenvedélyesen vitatkozni. Ezt az utóbbi megjegyzést persze csak nagyon halkan mondom, nehogy bárki is kétségbe vonja brazil hazafiúi mivoltomat.

Ezen morfondíroztam miközben a Chevi a Botafogo öböl partjára kanyarodott. És persze azon, hogy anya vajon mivel vár? Mert hiába jövök váratlanul, ő mindig megérzi, és finomat főz, s mint később kiderült, igazam volt.

− Tudtam én, hogy jössz, Augustinho, dehogy váratlanul toppantál be, hiszen én „rádióztam” hogy gyere, nézd csak, mit készítettem?

Mondanom se kell, hogy vatapá illata hívott a konyhába, s mint köztudott a halért élek halok, de a vatapát csak a mamától fogadom el, mert így elkészíteni senki se tudja.

3.

Azt nem szeretem, ha a kertben dolgozom, és akkor csörren meg a telefon. Egyrészt az ember ilyenkor pihen, a gondolataim mindig a lehető legtávolabb kalandoznak a mindennapok gondjától, a munkától meg ha lehet, akkor még messzebb. A páciensek és a gondjaik ilyenkor ezer mérföldnél is távolabbra kerülnek. Másrészt szeretem a virágaim, szeretem a fáim, bokraim, és ilyenkor bizony sokszor nagyon piszkosan teszem le a gereblyét vagy a metszőollót, esetleg a kis kapát. Most is Zsuka vette fel, és zavarodott tekintettel, tanácstalanul mondta:

− Brazíliából keresnek...

Arra gondoltam, hogy a Pszichiátriai Kongresszus szervezői, pedig a legutóbbi beszélgetésünkkor úgy tűnt, hogy mindent elrendeztünk, nincs más hátra, mint az utazás. Nem értettem, hogy miféle gond adódhatott? Nem csoda, ha izgatott, ki telefonál.

Közben igyekeztem valahogy megmosni a kezem a kerti csapnál, mert a kitartó csöngetésből – amíg Zsuka fel nem vette, legalább tízet csengett a készülék –, biztos volt, hogy a hívó nem hagyja magát. Amíg a kis, téglákból rakott ösvényen ballagtam, igyekeztem kitalálni, ha esetleg nem a kongresszusról lenne szó, vajon ki hívhat engem a világ másik végéből? Amíg bementem a házba mindenféle abszurd gondolatok kergetőztek az agyamban, de megvallom fel se mertem tételezni még valami hasonlót se, mint ami várt.... Senkit nem ismerek arra, és egy kollégámnak, ismerősömnek, páciensemnek sincs − tudtommal − brazil kapcsolata. Hamarosan kiderül, vontam meg a vállam, és nyúltam a kagylóért.

− Angolul beszél − mondta a feleségem, és figyelt, mint aki az arcvonásaimból akarja kiolvasni ismeretlen beszélgetőpartnerem szavait.

− Augusto Jose-Maria da Perreira vagyok − hallottam egy kellemes bariton hangot. Az volt az első benyomásom, hogy ezzel az emberrel jól ki lehet jönni.

− Azt hiszem, nem ismerjük egymást − mondtam, és kíváncsian vártam, vajon mit is akarhat egy vadidegen ember a világ másik végéből.

− Valóban, uram. Engedje meg, hogy egy két kérdést minden magyarázat nélkül feltegyek. − A férfi hangján éreztem valami furcsát. Ideges volt... Nem, nem ez a jó kifejezés, izgatott, igen, remegett az izgalomtól, mintha valami hallatlanul fontos dologra derülne fény a válaszom kapcsán...

− Ha óhajtja, és persze ha tudom a választ... − nem fejeztem be a mondatot, éreztettem vele, hogy számomra ez a beszélgetés egyelőre nem fontos. Ez akkor és ott persze igaz volt, de nem tudtam, hogy mennyire sorsdöntő telefonbeszélgetést folytatok az ismeretlen, hosszú nevű férfival.

− Csak ön tudja a válaszokat... Az első: ha megmondaná a teljes nevét...

− De hát uram, hogyan hívhatott, ha nem tudja a nevem?

− Kérem...

− Kerekes Ernő − mondtam, mert nem akartam hiába fecsérelni a hívó idejét.

− Ez biztos?

Na, ez meglehetősen furcsa kérdés volt, majdnem azt mondtam, hogy szemtelen, ilyet kérdezni valakitől... hallatlan!

− Na, nézze uram, higgye el, hogy van némi tapasztalatom a nevemet illetően. Biztosíthatom, hogy ebben hihet nekem − mondtam kissé ingerülten.

− Igen, persze, ez nyilvánvaló – hebegett kissé a hívó – de itt egy nehezen kimondható név van nekem felírva, nem az, amit az előbb említett, ha engedi betűzném: sz, a, b, o...

Gyorsan közbevágtam:

− Ne is folytassa, Kerekes Ernő Szabolcs a teljes nevem, de a Szabolcsot nem használom, csak az Ernőt. Valóban vannak barátaim, akik Kerekes Szabolcsként ismernek.

Mintha az ismeretlen hívó sóhajtott volna. Egyre érdekesebb lett a beszélgetés. Ki a fityfene lehet, és valójában mit akarhat? Kezdtem gondolatban végigvenni a gimnáziumi osztálytársaimat, ki kerülhetett olyan messze Budapesttől, aki most meg akar tréfálni, de senki nem jutott az eszembe. Most persze kérdezhetnétek, hogy miért rögtön egy volt osztálytársra gondoltam, de másfelé nem is tapogatózhattam, ugyanis a gimiben hívtak Szabolcsnak, hogy a közvetlen családról ne beszéljünk.

− És ön Budapesten lakik, de milyen utcában? Ha jól mondom: Varomb dulo?

− Majdnem, uram, majdnem jó: Várdomb dűlő... Negyvenegyes szám.

− Te jó ég, még ez is..., azaz majdnem...! − mondta a hívó, és nem értettem, hogy mi van ebben különleges, ha valakit megkeresünk, akkor a minimum, hogy tudjuk hogy kivel beszélünk... bár a lakcím sok esetben nem tartozik másra... − Tudja Mr. Kerekes −, Kerekesznek ejtette a nevem, de ezt valami lágy akcentussal tette, és olyan módon, hogy már-már kezdtem sajnálni, hogy mi nem így mondjuk. − Tudja uram, én valójában egy újságban olvastam önről... Azt írja, hogy van egy úszómedencéje és a kertből egy folyóra látni...

− Nocsak − mondtam, de ezt magyarul, mert igen meghökkentem azon, hogy én újságcikk témája lettem a távoli, kontinensnyi országban. És ez persze hízelgő is volt rám nézve, bár nem tudom, milyen cikk, mivel kapcsolatos? − Hát a medencét most fejezik be, de a kertből valóban a Dunára lehet látni... − mondtam elbizonytalanodva, hiszen itt bizonyos fokú gondolatolvasásra kellett gyanakodnom a szerző részéről, és éppen rá akartam kérdezni, hogy nem láthatnám-e a cikket, amelyik a megjelenése idején tudta, hogy éppen medencén gondolkodunk a feleségemmel, de a brazil pofa megelőzött:

− Nem gondolja, hogy a legjobb lenne, ha elküldeném az írást?

Igen, ez jó lenne, gondoltam, és türelmetlen lettem.

Megadtam a címem pontosan, meg az ímélt is. Ebben maradtunk, később írt is a brazil egy „próba ímélt”, a válaszban megemlítettem, hogy hamarosan Rióba repülök a férfi később azt válaszolta, hogy akkor inkább személyesen adná át.

A telefont befejezve Zsukára néztem.

Az asszony végig ott állt, néhány szóval kiegészítettem a beszélgetést, hogy teljesen képben legyen, aztán ránéztem:

− Na, mit gondolsz, Zsuka? − nem volt ez elméleti kérdés, mert az asszonynak remek megérzései voltak. Azonnal válaszolt:

− Meglátod Ernő, ebből valami szokatlan, és nagyon furcsa történet kerekedik... igen, nagyon, nagyon furcsa történet...

4.

A vatapá fenséges volt. A hal húsa omlós, a kalamári enyhén roppanós, a caju, a friss gyömbér és a mandula pedig valami rafinált ízt adott a szósznak amit a kókusztej tett krémessé, amiben a hal és a tintahal megpuhult. A caju ringlószilva nagyságú, pirosas-narancssárga színű gyümölcs, a magja is nagyjából hasonló mint az említett Európában honos gyümölcsé. Az íze gyengén édeskés... Előtte Pitut ittunk a papával, utána pedig kávét, illatos, gőzölgő feketét. A Pitu cukornádpálinka, és ha alkalomadtán hozzájut valaki, inkább a caipirinha nevű – kristálycukor, lime, azaz vadcitrom leve, pitu és sok jég – koktélt készítse belőle.

Az apám elszívott egy hatalmas szivart. Én nem dohányzom, de ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell, hogy mondjam, nincs ellenemre a kékesen kavargó szivarfüst. Inkább még egy kávét kértem a mamától, és nem törődtem szemrehányó tekintetével. Azt szoktam mondani, hogy ha nem innék kávét, akkor nem lenne magas vérnyomásom, és akkor mire szedem a gyógyszert, de a mamám nem vevő az efféle humorra, ehelyett szívesebben aggódik. Egy picit mérgesen tette elém a csészét, egy csepp ki is löttyent a fehér abroszra, ettől még rosszabb lett a kedve, hát nem volt ellenemre, amikor a papa felszólított: menjünk fel a padlásra.

Csodálkoztam, hogy ott akarja kezdeni a készülődést a költözéshez, de azért engedelmesen követtem. Szeretem a padlásokat. Különleges illatuk van, a múlt lengedez a pókhálók között, a beszűrődő napfény megvilágítja a ritka látogatók talpa által felkavart finom port. A padlásokat mindig finom por borítja, van ideje leülepedni, hiszen a leggondosabb háziasszony is jó, ha évente felmegy körülnézni, rendet csinálni, ha egyáltalán volt valaki fent, aki széthányja a gondosan leraktározott kacatokat. A padlások legnagyobb vonzereje a kacat. Ami évtizedekkel ezelőtt az azóta elment öregeknek az életet jelentette, a sok-sok személyes, apró tárgy, és amit az unokáik nem akarnak kidobni, hát felcipelik a padlásra, és egy ládába süllyesztik, ki tudja hány évre, s ki tudja, lesz-e valaki, aki egyszer majd átböngészi őket, mielőtt a tűzre kerülnek, hogy véglegesen eltűnjön a nyoma is ebből a világból a valamikori tulajdonosának.

Apám hátrament a homályba, és egy ládára ült. – Tele van újsággal, magazinnal, képeslappal... – mondta nevetős szemmel.

– Ezt nem mondod komolyan, papa! – mondtam. Apám tudta, hogy mindenem a régi sajtó, a száz éves, vagy annál is régebbi könyvek, iratok, írások, szóval, anyám szavaival élve: a régi kacatok.

Gyengéden eltoltam a papát, és kinyitottam a ládát. Elvesztettem az időérzékem.

5.

Zsuka nem találta helyét. Otthon ült a telefon mellett, és a hívásomra várt. Idegesen dobolt az ujjával a telefonasztalka márványlapján, majd felugrott, kiszaladt a kertbe. Lesietett a kis medencéig, és leült a padra. Felnézett az égre, mintha a gépemnek valahol ott, a pesti felhők közül kellene kibukkannia. Dél régen elmúlt, rekkenő volt a hőség. Rövid ücsörgés után vissza a nappaliba, ledobott pár képeslapot a szőnyegre, a telefont a keze ügyébe helyezte, és úgy tett, mint akit lekötnek az oldalas hirdetések és a bárgyú hírek a társasági rovatban. Közben a perceket számolta. Kiszámolta, hogy ha a gép mondjuk fél órát késett, akkor is le kellett szállnia Rióban. Amíg átverekszem magam a vámon, és taxit szerzek arra egy órát számolt. Fél órát a reptérről a szállodáig.

Nagyjából igaza volt.

Kora reggel volt, amikor megláttam a „csodák városát”, mert magamban így neveztem el Rio de Janeirót. A gép északkelet felől közelítette meg a várost, így az óceánból nem sokat láttam. De a Guanabara öböl látványa sok mindenért kárpótolt. A karjait kitáró Krisztus mintha az egész világot, közte persze engem is ölelésre hívna... A Cukorsüveget vékonyka köldökzsinór köti össze a várossal, és azon ingatagnak tűnő kocsik libegnek. A belváros északkeleti csücske a kikötő... ahogy láttam, már megindult az élet. Elképzeltem, milyen nyüzsgés lehet. Egy sziget fölé érkeztünk, később megtudtam, hogy ez az Ilha do Governador, itt szálltunk le.

Hétkor állt a gép az Aeroporto Galeãón a kijelölt állásra, öt perc múlva kinyitották az ajtaját, huszonöt perc alatt kijöttem, taxit szerezni könnyű volt.

Ekkor otthon fél egyet mutattak az órák.

Amint ráhajtottunk az Avenida do Brazilra kényelmesen hátradőltem, és érdeklődve figyeltem... khm... szóval a nemzetközi tájat, a sztrádát és a szembejövő forgalmat. Lélekben a kongresszusra készültem.

A sztráda a magasba emelkedett és itt már Avenida Rodrigues Alvesnek hívták, amint Rio belvárosához közeledtünk. Jobbra a város, balra a kikötő, na ez már érdekesebb volt. Megbámultam a hatalmas tengerjárókat. Egy közepes nagyságú szürke hajó valamiért – és azt hiszem, ez a jó kifejezés – valahogy fontosnak tűnt. Van úgy az ember, hogy a pillantás egyszerre mindent felfog, de később nem képes felidézni a részleteket. Nekem se sikerült, és akkor még nem tudtam, hogy vajon mi lehet számomra a fontos abban a hatalmas hajóban?

A Praca Mauánál hajtottunk le a sztrádáról, hogy ráforduljunk az Avenida Rio Brancóra.

Ettől kezdve zavaros a kép, nem emlékszem tisztán arra, hogy mi történt.

Azt is mondhatnám, hogy a valóság és egyfajta „valami”, valami meghatározhatatlan dolog, amit átéltem összekeveredett.

Azzal kezdődött, hogy valami furcsa szagot éreztem...

6.

A régi újságok szagát élvezettel szívtam be, bár az orvosom biztosan nem lelkesedne, látván, mennyi por jut a tüdőmbe. Egyenként vettem ki őket, leporolgattam, szortíroztam.

Apám hangja riasztott fel, nem tudom mennyi időt pergett le a láthatatlan homokórán?

– Ha egyenként végignézed, sose készülünk el. Tedd a kocsiba a ládát, és otthon búvárkodj a sok régi kacat között.

Beláttam, igaza van az öregnek. Lecipeltem, besuvasztottam a combi Chevi hátuljába, és segítettem anyámnak.

Késő délután leültünk megpihenni. Ez természetesen kávéval járt, és mivel a hívó hang a kocsinál ért, kinyitottam a ládát, és találomra kivettem egy régi magazint. Hogy legyen mit olvasni, amíg a papa és a mama azt beszélik meg, hogy mi legyen a felújítás menete.

Kényelmesen elhelyezkedtem a bambuszból font kerti székben. A ház távol van a tengerparttól, jóval közelebb esik a Lagoa Rodrigo de Freitas, amit egyszerűen csak Belső tónak hívunk, a Cukorsüveg pont jobb kézre esett, logikus tehát, hogy előttem a Corcovado magasodott, tetején a megunhatatlan látvánnyal, a kiterjesztett karú Krisztus szoborral. A hátam mögött a nap már közelítette a horizontot, hát ragyogóan megvilágította a Megváltót. Nem messze a szobortól egy apró pontot fedeztem fel, a napfény megcsillant egy pillanatra rajta, a turistákat szórakoztató helikopter közelített a Flamengo és a Botafogo öböl felől. A hegy lábánál nem dzsungel van, ezt minden iskolás tudja, főleg ha az én osztályomba jár, hanem a botanikus kert – minden osztályt elhozok ide –, ez már közelebb van hozzánk, mint a híres tengerparti strand a Copacabana folytatása: az ipanemai plázs.

A magazin barna volt, nem az idő vasfoga miatt, hanem a régi technikának köszönhetően. Nem fekete-fehér, hanem barna-fehér nyomású.

A címe: Histórias Estranhas. Nahát, nem is gondoltam volna, hogy az Estranhas ilyen régi... Ma is ott van az újságosok pultján, persze korszerű formában. Sajnos nem tudok mélyreható elemzésbe bocsátkozni a régi és az új között, mert a mai lap a bulvár kategóriába tartozik, s azt csak elvétve olvasom, ha valaki mondjuk a vonaton felejti, vagy hagyja, akkor át szoktam böngészni.

De most nem a modern kiadásról akarok beszélni.

Kíváncsian nyitottam ki, vajon a régiben milyen hírekre, cikkekre bukkanok?

7.

Fogalmam se volt, hogy mi ez a szag? Talán akkor közelítem meg a legjobban, ha édeskésnek írom le, de ez távolról se az. Bajban van az ember, ha valami sose érzett ízt, vagy illatot kell leírnia, elmesélnie, szinte biztos, hogy lehetetlen. Ugyanis az ember szókincse meglehetősen szegényes. Alaposan körbe kell járni, hasonlatokat mondani, és a végén biztos hogy semmit se mondott róla, legalább is bizonyos, hogy a hallgató egészen másra gondol majd, mint amit el akarunk mondani. Ennek a szagnak a megjelenése meglehetősen furcsa volt: egy sebesen közeledő autóbusz és a sofőrjének eltorzult arca kísérte, szinte ugyanabban a pillanatban a mellemen valami puha nyomást, vagy talán csak egy lágy tenyér enyhe taszítását éreztem. És azt, hogy nem tudom megnézni, mi tart vissza, miféle nyomás ez a mellemen, és a homlokomat mi tartja? De az efféle érzésekről gyakran kiderülhetnek, hogy súlyos fizikai sérülések, amiről az első pillanatban nem is veszünk tudomást, és ezért nem jár fájdalommal. Amikor az agyban tudatosul, akkor veszti el az ember az eszméletét az irtózatos kíntól.

Velem ez nem történt meg.

Nem éreztem kínt, és nem fájt semmim.

Csak az a szag, furcsa mód csak ez kötötte le a „figyelmem”. Úgy látszik, agyam számára ez volt a leglényegesebb feldolgozandó információ abban a pillanatban.

Ezután hallatlanul érdekes dolgok történtek.

Velem is, ez természetes, és „magammal” is...

Muszáj így fogalmazni.

Most elmondom, ami velem történt:

A taxi ahogy rá akart fordulni a Rio Brancóra hirtelen egy autóbusz – nem városi tömegközlekedései járat, hanem turistabusz volt – átsodródott a szembejövő sávba. Mint később megtudtam, elromlott a fékje, és majdnem frontálisan ütköztünk. A taxim megpördült, majd a Praca Maua egyik fájának vágódott. A busz ellenkező irányban rohant le az útról, és a legközelebbi házfal fogta meg.

Természetesen másodpercek alatt hatalmas csődület támadt. A közeli Florida bár nyitott teraszán kávézgatók közül egy mulatt nő ocsúdott fel először. Mobilján intézkedett, mentőket hívott, majd a taxinkhoz rohant. Orvos lehetett, mert szakavatottan „nem engedte” hogy a bámészkodók közül bárki is bármelyikünkhöz nyúljon.

Négy perc múlva szirénázva érkezett meg két mentő. Az egyik kocsi a buszhoz ment, a másik a taxinkhoz. Orvosok, mentősök ugrottak ki, egyikük a taxisofőrt vizsgálta, a másik engem. Hamarosan kiderült, hogy a taxisofőr azonnal meghalt. Óvatosan kiszedtek a mentőből, hamarosan hordágy állt mellettem. Feltettek és begurították a hordágyat a sínen.

A másik mentőbe egy nőt tettek be hordágyon, két férfi a saját lábán ült be. Egy kisfiú keservesen bőgni kezdett, az anyja megvigasztalta. Az engem szállító mentő szirénázva elindult. Menet közben elkezdték az újraélesztésemet.

Innen kissé meghosszabbítom a részeket, nem akarok 100 részt közölni...

8.

Kesernyésen elmosolyodtam: a magazin már akkor is a „szenzációs” és a „különös” történeteket szállította az olvasóknak. Úgy látszik, nincs új a nap alatt... Minden lapon volt valami, ami fantasztikus, ami hihetetlen, amitől megáll az ész, vagy borsózik az olvasó háta, kéjesen elengedve magát, hogy ezek a dolgok, hála a jó istennek, nem vele történtek meg, és az újságíró vagy a cikk szerzője csak az Histórias Estranhas olvasóit avatta be ezekbe a módfelett izgalmas sztorikba.

Némelyik cikknél elidőztem, a több mint száz évvel ezelőtti világ különös és furcsa eseményei azért érdeklik a ma emberét.

Az egyik azonban valahogy megfogta a szemem, azon keresztül a lelkem, a földrajztanári énem nem engedte, hogy továbblapozzak, muszáj volt először csak bele- majd elolvasnom.

Egy szó, egy igencsak egzotikusan hangzó ország neve fogott meg: Húngria.

Húngria, vagy másképpen Magyarország – valahogy különös képességem van arra, hogy az országok nevét megjegyezzem a lakóik nyelvén – bár nem tudom, hogy pontosan miként kell ejteni. És ott volt a fővárosának a neve is: Budapest.

Elmondhatom, hogy bizonyos fajta vonzódást érzek ehhez az országhoz. Ne is találgassák, hogy miért inkább elmondom: a fiam miatt. Azt említettem, hogy őrült Flamengo drukker, meg a papa is, és ők számon tartják, hogy a focicsapatot magyarok alapították, akik a közeli és akkor magyar tulajdonban levő malomban dolgoztak.

Az Estranhas cikke érdekes volt.

A magazin, az Histórias Estranhas (ejtsd: Isztóriasz Esztranyasz) magyarul a Különös Történetek címet viseli, s nem nehéz kitalálni, hogy miféle olvasmányok lehettek benne.

Mára az Histórias elmaradt, csak az Estranhas üvölt vevőcsalogatóan, vörös alapon fehér betűkkel a címlapról. Bulvárlap a javából. Mindig vannak, akik csak a szenzációra éhesek, hát az erre szakosodott „újságírók”, akik jóformán a portugál helyesírással sincsenek tisztában, megfelelően fogalmazzák meg a semmitmondó híreket, feldobják az archívumból válogatott fotókkal, a címlapra tesznek egy meztelen leányzót, és a lapot veszik, mint a cukrot.

A korabeli lap merőben más volt. Itt nem voltak meztelen hölgyek, nem volt színes nyomás, de szenzáció az igen! Mint ez a cikk is, amit olvastam. Természetesen ez a tény jótékonyan járult a lapszám növekedéséhez, amiben nem kis része volt a szerkesztőségnek is, mivel a hozzászóló levelek egy része kétségtelenül az ő megrendelésükre – ha nem általuk! – íródtak, ami persze a mai világban se ismeretlen.

A lap fejléce szerint 1897 májusi szám volt, és az eset, amit közzétett pár héttel azelőtt történt.

Nem volt elég egyszer, újra elolvastam, most már hangosan. Anyám és apám hüledezve hallgatták. Anyám tiltakozni akart, de apám leintette:

– Nem kell mindent komolyan venni... Ez az újság is olyan mint a maiak: szenzációhajhász, az újságírók eladják a lelküket egy jobb sztoriért. Ki hiszi el, amit ez itt összehordott? Nem igaz, fiam? – fordult felém.

– Azt hiszem, egyszerűen le lehetne ellenőrizni, mennyi az igazságtartalma – válaszoltam. – Mit gondolsz, mi lehet itt ez a szám?

Apám többször is kiolvasta, persze kicsit nehezen, mert hétjegyű volt, és hadilábon állt a milliókkal... Aztán megrázta a fejét.

– Nem, fogalmam sincs, mi ez a szám... Te, nagyokos, mit gondolsz? – kérdezte, és megbökte a mellem.

Nem válaszoltam. Elővettem a tenyérnyi világatlaszt, amit állandóan magamnál hordok. Hamar kiolvastam belőle amit akartam, és zsebre tettem. Nem, gondoltam, most biztosan nem jó, hiszen az időzóna különbség... Majd holnap, holnap mindenképp megteszem.

Igen, holnap mindenképpen meg kell tennem.

Végére kell járnom ennek a furcsa, és valóban különös cikknek. Igaz-e amit ír? Magamban nulla egész nulla százalék esélyt adtam, de ott motoszkált bennem a kis ördög, a mindig, mindenre kíváncsi, aki a hihetetlennek is képes esélyt adni, amíg nem győződött meg az ellenkezőjéről.

9.

Most akkor azt mesélem el, ami magammal történt. Nem tudom elmondani, hogyan éltem át a karambolt. Mert abban a pillanatban, amikor azt éreztem, hogy a mellemen valami puha nyomás van, és a homlokom valami tartja, akkor meglendültem. Mintha egy tsunami hullám tetején feküdnék, szinte éreztem a feltartóztathatatlan víztömeg erejét, ami kiszakított a taxi roncsából, és felrepített. Nem, nem jó... nem szakított ki a roncsból, hanem inkább..., valahogyan fellendültem..., nem, jaj Istenem, hiszen nem tudom elmondani, mert... Felemelkedtem, és ott is maradtam. Ez valami csodálatos érzés volt.

– Sajnos – mondta Kerekes Szabolcs, amikor a történetet elmesélte –, nem lehet, egyszerűen képtelenség szavakba önteni, ami akkor velem történt, és azt, hogy mit éreztem. Ugyanis ismeretlen élményekre, soha nem tapasztalt dolgokra nincsen szavunk. Hiába vagy író, hiába gondolod, még akkor is, ha mosolyogsz, azt mondom, nem tudod, megközelítően se leszel képes ezt leírni...

Valahol voltam. Nem tudom hol. A közeget nem tudom meghatározni, földi mértékkel meghatározhatatlan. Láttam mindent, ami a karambol pillanatában, és azután történt. Ha azt mondom, hogy ez olyasmi érzés volt, hogy felülről láttam rá az eseményekre, akkor közelítem meg leginkább az igazságot. Azt most, amikor elmesélem nektek ezt az egészet, tehát most mondom, hogy olyan érzés volt, amit a legjobban a: „nem érdekel semmi”, nem érdekel, hogy „mi történik a testemmel”, valamiféle kellemes, örömteli belenyugvásként határozhatnék meg. De, hangsúlyozom, nem ez volt. Valami nyugalom. Határtalan, végtelen megnyugvás, a boldog cél előtt „levés” érzése, amikor azt érzed, hogy egy lépés, és átszakítod a célszalagot, és tudod, hogy győztél, TE vagy a győztes, senki más nem számít... semmi más nem számít...

Egyszerűen fantasztikus volt!

És emellett láttam! Mindent láttam! A roncsok belsejét, a mentőautó belsejében saját magamat és nem éreztem „részvétet” magam iránt, sőt, azt mondom, hogy az iránt az érzéketlen hústömeg, az iránt a tehetetlen test iránt amelyik ott feküdt a mentőben, sőt! Inkább valamiféle örömöt, mert meghaltam. Láttam, hogy újraélesztenek, láttam, hogy a mentőautó majdnem elütött három gyalogost és egy anya egy piros gyerekkocsit rántott hátra, amiben ikrek voltak, amikor a szirénázó mentőnknek utat adott.

És közben, – mondjuk így –, mosolyogtam. Magamban, az egész lényemmel. És tudtam, hogy minden, de minden, amit láttam, az lényegtelen. Mert ami igazán fontos, az csak most kezdődik számomra.

Megláttam azt is, ami a sztrádán, a kikötő mellett érdekes volt.

Azt a szürke hajót.

Most láttam, hogy miért „éreztem fontosnak”

A farán el tudtam olvasni a feliratot: M/S Radnóti, és alatta az anyakikötő neve: Budapest. Magyar hajó volt. Ezt megéreztem, amikor elhajtott a taxi mellette. És azt is láttam, hogy a kéménye körül matrózok szorgoskodtak, festették, rozsda, vagy inkább narancsszínű foltokkal volt tele...

Ha átteszem az „élő” világ nyelvére, akkor azt mondom, hogy mindent szinte egyszerre láttam.

Olyan volt, mintha kiléptem volna az időből, kiléptem volna a világunk kötöttségeiből, a jövő zárt ajtaja megnyílt, a múlt bilincse megszűnt, nincsenek meg azok az erkölcsi gátak, amik elválasztják a jót a rossztól, amelyek meghatározzák, hogy mi a bűn, hogy mi hasznos a társadalom vagy az egyén szempontjából... minden ilyen eltűnt, és helyette maradtak a tények. Megszűnt az oka annak, hogy valakit gyűlöljek, minden, amit akkor átélek inkább valamiféle bensőséges kapcsolatot jelent valamivel vagy valakivel. Nem tudom, hogy ki az a valaki de éreztem, hogy valahol ott van. Ezt a valakit fény vette körül. Először nem látod, csak a fényt érzed, messziről jelentkezik, mintha feneketlen mélységben lenne a fénypont, valahol egy alagút végében... De érzed, hogy ott van, érzed, hogy... érzed, hogy közeledik, hogy ott van, de mivel itt nincs idő, mivel itt nincs tér, itt valójában semmi olyan nincs, amit „itthon” a „valóságban” tapasztalunk, hát nem tudom leírni a „jó”, a „megfelelő” szavakkal.

Egyszer csak a fény ott van, és éreztem, hogy ez a fény nem az, amit mi látunk, mert ennek a fénynek más a minősége. Ez súlyos fény, olyan, amiben minden benne van ami számít, minden benne van ami jó és... és... és szeretném, ha én is ilyen fény lehetnék de legalábbis valami ehhez hasonló...

Hallatlan erős ez a vágy.

Hallatlan erős a vágy, hogy beleolvadjak, hogy ott maradjak... nem... nem.. nem ott akarok maradni, hanem „otthon” – ez egy borzalmasan rossz szó ennek a vágynak, ennek a minőségnek a kifejezésére...

És akkor megláttam valakit.

Ez a valaki egy mosolygós néger asszony volt.

Az asszony felemelte a kezét. A bal kezén a kisujja hiányzott. Tudtam, hogy négyévesen, machetével vágta le amikor kókuszdiót akart lefejezni, ahogyan az apjától látta.

Haragudtam rá, ha lehet ezt mondani. Mert ahogy Jocienét megláttam – hogy így hívják, az bennem volt –, rögtön éreztem, hogy a fény távolodik tőlem. A keze tiltást fejezett ki, és tudtam, hogy üzenete van a számomra. Nem mondta, mert ott nincs szükség szóra. De csak így lehet megfogalmazni, mert ez áll a legközelebb ahhoz, ami ott történt: a „fejemben” megjelent a „vissza kell menned” érzése, hiába tiltakoztam minden porcikámmal, hogy maradni akarok, a taszítás erős volt, a fizikai kellemes érzés villámgyorsan eltűnt, helyette valami sötét zuhanás következett, amíg a néger nő arca el nem tűnt, és... és... megérkeztem valahova ahol rossz volt, ahol minden nagyon rossz volt... ahol fájt a fejem, nem mozdult a lábam, a mellem szorított és szemembe vágott a fény... a bántó fény... az időt éreztem... azt, hogy nagyon sok idő eltelt... és hangokat hallottam...

– Ébredezik... – mondta valaki. – Hívd be – mondta ugyanez a hang. És hamarosan meghallottam Zsuka hangját...

És megéreztem ugyanazt az illatot is. Azóta rió illatnak hívom, ezt a jellegzetes, semmihez nem hasonlítható szagot. Később persze rájöttem, hogy a brazil autók alkoholt tankolnak, és az elégett alkohol – nem tudom, jár-e hozzá valamilyen adalék vagy se – meg a benzin és gázolajjal járó autók által kibocsátott füst összekeveredik, és aki ezt még soha nem szagolta, abban mély nyomot hagy.

Egy kutya nagyságrenddel több illatot érez, mint az ember. Ha tudna beszélni... Vajon le tudná írni? Úgy véljük, hogy kutya agyában az illat hatására kép generálódik, hasonlóan mint az embernél, ha meghall egy szót, és mindkét inger beindít egy bonyolult élettani folyamatot.

A soha nem tapasztaltak leírása szinte lehetetlen, és nem véletlen, hogy meglehetősen bajban vagyok, amikor szavakba kell önteni az illatot.

Kerekes végignézett a hallgatóságon, mosolyogva vette tudomásul, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva figyeli. Úgy döntött, hogy egy kis kitérőt tesz:

– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a halálközeli élményt nem mindenki fogadja el. Vannak szaktekintélyek, akik egyszerű (persze bonyolult) agyi és hormonális tevékenységnek tekintik, s nem fogadják el azt, hogy a „lélek elhagyja” a testet. Felhívják a figyelmet arra, hogy mindenki a civilizációjának megfelelően írja le élményeit, tehát a mohamedán „Allah” közelében jár, egy indiai számunkra ismeretlen „istenekkel” találkozik.

A mai legjobb magyarázó elmélet az ún. ketamin teória. Mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse, melyiket fogadja el. Persze mondhatom azt, is, hogy melyikben hisz, mert a ketamin teória se ad teljes választ, és persze éppen a lényegre nem tudja, hát a teória se áll biztosabb lábakon, mint a hit. A ketamin egy régi műtéti altatószer, amely mellesleg megvédi az agyat oxigénhiányos állapotban, s ennek kapcsán kiderült, hogy a ketamin tulajdonképpen csak utánozza az endopszihozin vegyületcsoport hatását, amely az agyban termelődik a neurokémiai izgalmi hatások kivédésére. A ketamin gyakran okoz halálközeli élményeket, ezért ha alkalmazzák, erős nyugtatót is szoktak adni mellé. Ez, hogy úgy mondjam, szakmai körökben eléggé közismert. Egy férfi ketamint adott be magának, s élményeit azonosnak találta az egy héttel azelőtt átélt halálközeli élményeivel.

Mivel a halálközeli élmények pozitív változásokat indukálnak a személyiségben, kísérleteket tesznek arra, hogy a ketaminnal előidézett halálközeli élményekkel kezeljenek más módon már befolyásolhatatlan betegeket, pl. alkoholistákat.

Persze mindent nem tudunk megmagyarázni vegyületekkel és az agyműködéssel; mindig lesz egy fehér folt, amelyet mindenki azzal népesít be, amivel akar: majdani még pontosabb tudományos magyarázatokkal vagy miszticizmussal.

De mint látjátok, az átélt eseményeket szinte nem lehet szavakkal leírni, tehát csak a civilizációs környezetből vett kifejezéseket használhatjuk. Az, hogy egy (földi létben) sose tapasztalt lényt minek írunk le, az teljességgel lényegtelen. A lényeg a jelenség. És persze az említett tudományos magyarázat nem tud mit kezdeni azokkal a „megfigyelésekkel”, amiről a halálközeli élményen átesettek beszámolnak. Az én esetemben például a piros gyermekkocsi, amit később bizonyítottak. Most nem beszélek a magyar hajóról, aminek a nevét csak ebben az állapotban láttam meg. Szóval aki elfogadja a ketamin teóriát, az próbáljon meg ezekre a felmerülő kérdésekre is jó választ adni. Mert nem fogadható el az, hogy ezek lényegtelen apróságok, mert ez az egész lényege. Nem az a fontos, hogy tudunk-e találni olyan szert, ami hallucinációt hoz létre, hanem az, hogy a keltett élmények azok hordoznak-e valós információkat?

10.

Letettem a telefonkagylót, és megkövülten bámultam. Nem, ez nem lehet igaz! Megráztam a fejem, mintha ki tudnám rázni belőle mindazt, ami az előbb lejátszódott.

Apámnak nem mondtam el tegnap, de rögtön arra gondoltam, hogy az a hétjegyű szám egy telefonszám, mégpedig magyar.

És most felhívtam.

És ami hihetetlen, hogy válaszolt, de ez lehetett volna a véletlen játéka, mert egy kétmilliós nagyvárosban nem túl nehéz egy létező telefonszámba „beletrafálni”. De azért ehhez azt mindenképpen tudni kell, hogy hány jegyűek az adott város telefonszámai. Tehát amennyire valószínű, annyira valószínűtlen is. Hiszen próbáljon bárki leírni egy new yorki számot. Sok amerikai filmet látunk, szinte mindegyikben telefonálnak. De azért arra nagyon kíváncsi lennék, hogy tízből hány hívható szám lenne?

A cikket előtte kijegyzeteltem.

Az Estranhas cikke egy médiumról szólt. A médium egy fehér férfi. Ez az ember transzba tudott esni, és ebben az állapotában a megjelölt személyekről információkat adott.

A cikkben egy néger asszonyról, egy bizonyos Jocienéről beszélt, gyermekei kérésére.

Ez természetesen nem is lett volna érdekes. Felidézte Jociene gyermekkorát, házasságát, gyerekeit, a médium válaszolt mindazokra a „banális és semmitmondó” kérdésekre, ahogyan ez lenni szokott.

Akkor lett az írás igazán meghökkentő, amikor ennél is továbbment. A hölgy halála után nem fejezte be az információk közlését, hanem kérés nélkül folytatta.

Ez volt aztán az igazán megdöbbentő!

Jociene így folytatta: „Most férfi vagyok. Fehér férfi...”

Az újságot letettem, és leültem, hogy a cikket angolra fordítsam. A cikk ahhoz túl hosszú volt, hogy egy ültő helyemben végezzek vele, meg aztán ez úgy van, hogy ha beszélek, akkor nem érdekel a nyelvtan. De ezt ki kell adnom a kezemből, hát igényes fordítást akartam készíteni. Ez pedig lassan megy. Azért próbaképpen írtam egy ímélt a magyar férfinak.

Másnap jött a válasz, nem jó az ilyen nagy időkülönbség. Nem szeretem, ha a számomra fontos üzenetre a címzett nem azonnal válaszol. Persze ha az ember a Föld „túlsó” oldalával áll kapcsolatban bizonyos nehézségek felett szemet kell hogy hunyjon.

Kerekes úr azt írta, hogy kedves tőlem, ha elküldöm a cikk fordítását, de egyúttal azt is megírta, hogy két hét múlva Rióba jön egy valamilyen pszichológiai vagy pszichiátriai kongresszusra. Akkor személyesen is kezébe venné a magazint, ha lehetséges.

Ez természetesen lehetséges, és ez a tény jótékonyan elaltatta lelkiismeretem, és a fordítási buzgalmam. Hiszen ha átadom neki a cikket, most nem kell egy igényes fordítással bajlódnom.

12.

Tulajdonképpen most Zsukáról kellene mesélnem. Hogy mennyire meghatott, hogy iderohant Rióba, hogy itt ült az ágyamnál, nem tágított, és imádkozott értem, persze szegény mást nemigen tehetett. Meg bízott abban, hogy az orvosok visszahoznak onnan, ahol annyira jól éreztem magam. Hát elmondhatom: visszahoztak, összeraktak, összevarrtak, új embert faragtak abból a szerencsétlen roncsból, abból a kupac hús-csont-bőr masszából ami a hordágyról a műtőasztalra került. Ezért csak köszönet és elismerés illeti az orvosokat.

Itt most a történet szempontjából a legfontosabbat mesélem csak el.

Augusto egy hét múlva jött be, amikor már eléggé megerősödtem ahhoz, hogy el tudjam viselni az izgalmakat, ahogy az orvosaim mondták. Az mindig idegesített, amikor azt hallottam, hogy orvosok valakit eltiltanak az „izgalmaktól”. Hiszen a mindennapokban élni kell, tudni kell mindenről, és mi izgalom lehet abban, ha a barátom, még ha ismeretlen is, meglátogat.

A hondurián – lám én is így hívom, nyilván azért, mert később elég sok barátjának bemutatott, és átvettem tőlük a megszólítást – első látásra tipikus brazil: a bőrszíne meghatározhatatlan, ha be akarom suvasztani a fő kategóriákba. Nyilván volt benne afrikai vér, erre kissé lapos orra és az erős, durva szálú, gyapjas haja utalt. Indián ősöket idézett a szeme, a bőrszíne világosbarna volt. Arca mosolygós, napszemüvegét az inge zsebébe akasztva viselte. Farmerben, világoskék ingben és bőrdzsekiben lépett a betegszobába. Az ágyam középen volt, bal oldalamon egy éjjeliszekrény, mellette egy szék, a másik oldalt, a szimmetria kedvéért szintén egy szék, de a lábnál, és attól mintegy másfél méternyire az ablak, most szélesre tárva. A szoba ajtaja mellett, de az ajtó hatósugarán kívül dohányzóasztal két fotellel.

A brazil férfi egy irattartót szorongatott.

Bemutatkozott. Keze markolásán éreztem, hogy betegségemre, illetve állapotomra való tekintettel visszafogta szorítását. Zsukának is bemutatta magát. Az ágy fejrésze mellé helyezte el a székét. A feleségem kávét készített, a miénket a kis fehér szekrényke tetejére tette, és helyet foglalt a karosszékében az ablak mellett. Aprókat kortyolva figyelt minket.

A beszélgetés nehezen indult. Illetve eleinte Augusto beszélt. Elmondta, hogyan akadt a magazinra. Viszonylag jól bírta az angolt, minden szavát értettem. Bizonyára Zsuka is tudta követni. A szemén láttam, hogy élvezte az elbeszélést.

Végül újdonsült brazil ismerősöm elővette az irattartót, akkurátusan kinyitotta. Már éppen neki akart látni a fordításnak, amikor intettem, adja ide, hadd vessek rá előbb egy pillantást. A férfi becsukta, és átadta az Estranhast. Olyan volt, amilyennek elképzeltem. A címlapon valami színésznő illegette magát, hatalmas kalapban, fodros fehér blúzban és a fenekére feszülő, bokáig érő, hosszú szoknyában. Kinyitottam a magazint. Rögtön kiszúrtam a cikket a tartalomjegyzékben. Gyorsan odalapoztam, és elkezdtem olvasni.

− Nahát, Zsuka, ezt figyeld... − mondtam, és hangosan olvastam. És elejétől a végéig felolvastam, hogy az asszony is elképedhessen, ahogyan én is. Amikor befejeztem, letettem a lapot a takaróra.

− Fantasztikus nem? − kérdeztem megelégedetten.

− Elképesztő... − dadogta a feleségem. − Ez egyszerűen hihetetlen... hogyan lehetséges ez? Hallottam már ilyenről, de hogy te is… ez…, Ernő... mondd hogyan lehet, nem hiszem... nem hiszem... − a feleségem tekintete zavart volt. Augustóra néztem. Ő is megnyúlt pofával bámult rám, és magában motyogott. Valami olyasmit, hogy ez nem lehet igaz, ez hihetetlen.

Biztos, hogy valami hasonló hatást vártam, de az „eredmény” még engem is meglepett. Nem is a feleségem zavartsága, hanem Augustóé. Ő ugyanis mindent pontosan ismert, hát ugyan miért motyogta, hogy hihetetlen, hogy nem igaz...

− Augusto, nagyon meg vagy lepve, mi ütött beléd? − kérdeztem.

− Voce fala portugues?¹ − kérdezte hülye képpel.

Nem értettem.

Illetve értettem, amit kérdezett, de nem értettem, hogy miért kérdezi?

Zsukára néztem újra. Láttam rajta is a megdöbbenést.

Ugyanis Zsuka nem beszél portugálul. Ő nem értette amit Augusto kérdezett.

Ekkor, ha lassan is de leesett a tantusz. És azt hiszem, ebben a pillanatban hármunk közül én voltam legjobban elképedve.

És megértettem Zsukát, hogy elképedt, hiszen az én válaszomat se értette!

Az ember persze tudja, mi az a xenoglossis, de arra senki se gondol, hogy vele is előfordulhat...

Kivert a víz, elkezdett a kezem remegni, alig tudtam felemelni a lapot a takaróról, és rápillantani, persze teljesen feleslegesen, hiszen tudtam, hogy portugálul van. Szédültem, kóvályogtam a felismeréstől. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy mély kútba szédülnék: egy pillanatra megláttam Jocienét, a mosolygó fekete arcot, a vastag karját, a hiányzó bal kisujját... És láttam a házat… a mi házunkat – Kerekes megnyomta a „mi” szócskát –, a kis bakot, ahol a papa fát szokott hasogatni, és a machetét. Odamentem a bakhoz, rátettem a kókuszdiót, és rácsaptam a machetével. Persze a dió legurult a fatuskóról. Ekkor megfogtam a bal kezemmel, a nagy, zöld dió megint elfordult, ekkor megint odacsaptam, de a bal tenyerem már alatta volt, és a lecsúszó éles kés lemetszette a kisujjam. Visítva rohantam be a házba... Ezek az emlékek egy pillanat alatt tolultak fel, de el is tűntek, amint a cikkre pillantottam. És tudtam, miért néz mindenki olyan megkövülten: az elejétől a végéig felolvastam a portugál szöveget, és mindez nem elég, a tetejében még értettem is.

− Como se pode? Como posso falar portugues?² − kérdeztem tanácstalanul, Augustóra pillantva, mintha ő tudhatná a választ, és azt hiszem, most leköröztem a megkövülten rám meredő társaságot, már ami a tekintetet bambaságát jelenti.

− Akkor most magyarul, ha lehetne − kérte Zsuka − hogy én is tudjam, miről van szó!

Erre megtört a „varázs”, Augusto is hitetlenkedve rázta a fejét, és kiment, mint később kiderült, azért, hogy becsődítse a doktorokat, ápolókat.

13.

A cikk egy szeánszról szólt. Egy médium felidézte egy bizonyos Jociene életét. De ami a megdöbbentő volt, hogy amint befejezte Jociene földi pályafutását, így folytatta:

− …fehér férfi vagyok. Messze van a hazám. Európában, Húngria... Budapest. Orvos vagyok és a lelket gyógyítom. Nagy házban lakom a domboldalon. A kertből látni egy nagy folyót. Az utca neve Varomb dulo. A nevem... valami Sabolti a nevem. Van feleségem, van két gyerekem. A kertben úszómedence is van. Ott dolgozom... a kertben dolgozom... és csengetnek. Valami csenget. Nem tudom, mi csenget... Egy hosszú doboz van a kezemben, az csengetett, és annak van egy száma... a száma... 8781231. Valaki beszél a dobozban... én is beszélek ebbe a dobozba... Az a másik, aki beszél benne, az nincs itt, azt nem látom, az messze van...

Zsuka teljesen elképedt.

− A telefonszámunk... a vezetékes...

− Igen. És nyilván nem tudja másképpen magyarázni a médium, csak mint „hosszú dobozt” aminek van száma...

− Még az a szerencse −, mondta Zsuka − hogy nemcsak a tényeket sorolta fel, hanem hibázott is, hiszen az utcát is rosszul mondta. És a neveddel is gondjai voltak, de azért összességében követhető... Teljességgel hihetetlen lenne, ha mindent pontosan „tudna”. Hihetetlen... hogyan lehetséges ez Ernő? Magyarázd ezt meg nekem! Képtelenség... képtelenség! Ez nem igaz, egyszerűen nem igaz!

− Én is ezt mondanám, ha Augusto nem a telefonszámot tárcsázva talált volna meg. Képzeld el az ő meglepetését, amikor rájött, hogy élő, igazi a szám, és az van a Föld túloldalán a vonal végén, aki ebben a több mint száz éves újságban szerepel!

− De akkor is! Ha valaki azt mondja, hogy visszavisz valakit egy előző életbe, azt se hiszem el, de esetleg, úgy-ahogy hajlandó vagyok elfogadni. De a jövőbe? Egy elkövetkező életbe betekinteni? Ez nem képtelenség?

Nem válaszoltam Zsukának, hanem a takarót bámultam. És azon töprengtem, hogyan is van ez? Az ember életéből hiányzanak bizonyos események, nem érdekli őt valami, és amikor a véletlen az útjába sodorja, akkor hirtelen rájön, hogy a „jelek” már gyülekeztek.

Ebben az esetben egy újságcikk egy ezoterikus lapban volt a „jel” (az egyik páciensem hagyta a váróban, és a vécén beleolvastam). Ott azt fejtegette valaki, hogy az ő világszemlélete szerint a jövő már megtörtént. A jelen, a múlt és a jövő csak együtt létezhet, csak ez alkot egységet, s az ember, a három dimenziós világ nyomorult teremtménye, kénytelen az idővektor mentén haladva szekvenciálisan megismerni az egyidejűleg létező eseménysort.

III. MOSOLYGÓÉKNÁL

1.

Kerekes Ernő története, legalább is az, amit az osztálytársainak tartogatott, itt ért véget. Nem vette észre, de mire befejezte, mindenki őt figyelte, közelebb húzódtak, végül egy gyűrű közepén találta magát. Sokat beszélt, hát megszomjazott, s egy szót se szólt, amíg egy korsó sört meg nem ivott. Amíg a sörével volt elfoglalva a többiek zsibongani kezdtek.

− És mit váltott ki belőled ez az élmény? − kérdezte Laurenti Magda. − Ezek nyilván más megvilágításba helyezték addigi életed, szükségszerű, hogy bizonyos következtetéseket vonj le belőle. Én is ismerek jó pár, fogalmazzuk így, sorstársadat, akiknek gyökeresen megváltozott az életük, hogy visszatértek a halálból. Ha másban nem, abban biztosan, hogy teljesen másképp vélekednek a halálról. Más a hozzáállásuk. A te elbeszélésedben is benne volt az, hogy nem akartál visszajönni, és ott, abban a köztes létben, negatív élmény volt az, hogy nem maradhattál. Ezekben az emberekben ott marad örökre az élmény, és ha nem is várják a halált (bár sokuk igen), de egy biztos, nem félnek tőle. Ők azok, akik békességben, hallatlan lelki nyugalommal fognak elmenni. És még valami: ők többnyire szószólói lettek az „ügynek”.

Kerekes meghökkenve nézett Magdára.

− Miféle ügynek?

− Arra gondolok, hogy legtöbbjük behatóan kezdett foglalkozni az ezoteriával. Tudod szoktam írni egy ilyen lapba, biztos nem hallottál róla, az Új Világ a címe.

− Magdi, ha most megválaszolnék neked, az reggelig tartana...

− Nosza, rajta! − Mosolygó Éva, egy meglehetősen filigrán asszony lépett melléjük. − Gyertek át hozzánk. Nem messze lakunk, kertes házban, kiülünk az udvarra, van egy demizson remek borunk, amíg az elfogy, szabadon beszélhetsz.

− Én benne vagyok − mondta Laurenti Magda.

Schmidt Anna azonnal kezébe vette a szervezést:

− Ki jön át Mosolygóékhoz? A maradékot becsomagoltatjuk, azt is elvisszük.

− És azt meg se kérded, hogy nekem alkalmas-e? − kérdezte Kerekes.

− Te mondtad, hogy a szállodában laksz. Oda nem sürgős „hazamenni”.

A találkozót meghosszabbító estére vagy tízen jelentkeztek. A bejárók, akik ide is busszal jöttek, sajnálták, hogy haza kellett menniük. A volt kollégisták kocsiba ültek, hogy hazaérjenek. Kerekes mellett Pincehelyi és Vaskúti, mindannyian kollégisták voltak, szállodát foglaltak, hát nekik is alkalmas volt a meghívás.

2.

A kertes ház hátsó bejáratánál volt egy terasz, oda hordták ki a lakásban található székeket, de még így is Vázsonyi Kollár Gusztinak csak a járda mellett levő terméskő falon jutott hely. A fehér műanyag asztalra élénk színű tálca került borospoharakkal. Éva férje töltött mindenkinek, és a későbbiekben is gondoskodott mindenkiről, akinek a pohara kiürült.

Az első koccintások után Kerekes azt vette észre, hogy csend van, és mindenki őt figyeli. Nyilvánvaló, az övé a szó, és most válaszolnia kellene Laurenti Magda kérdéseire.

− Csalódást kell, hogy okozzak neked, Magdi. Nem foglalkozom ezoteriával, így aztán szószólója se tudok lenni az ügynek.

A kissé alacsony, filigrán asszony csalódottan nézett rá:

− De hát az élményeid... A HKE, ahogy a szakirodalom nevezi a halál közeli élményt, az a tény, hogy kiderült, hogy valamikor Brazíliában éltél, neked bizonyságod van a lélekvándorlásról... Meg a xenoglossis... Ne mondd, hogy nem foglalkozol ezekkel!

− Persze, hiszen én is csak egy gyarló ember vagyok, de nem foglalkozom ezoteriával.

− Na, álljon meg a menet... − szólt közbe Vázsonyi Kollár Guszti. − Tisztázzunk valamit. Itt olyan fogalmakat hallunk, amik magyarázatra szorulnak. Azt hiszem, mi vagyunk többségben. Szóval: mi az hogy ezoteria, mi az a xenoizé...?

Kerekes Magdára nézett, mint aki átadja a szót. Az asszony kissé zavarba jött. Nyilván nem készült rá, hogy ilyen kérdésre kelljen felelnie.

− Ez nagyon nehéz. Nem lehet pár szóban meghatározni. Mindenképpen érdemes azzal kezdeni, hogy megnézzük a különbséget: a tudomány kizárólag funkcionálisan, míg az ezotéria tartalomban gondolkodik. Ez azt jelenti, hogy a valóság „miért”-jére és nem a „hogyan”-jára kérdez rá. Ez a miért a dolgok értelmére vonatkozik, s így nem más, mint a tulajdonképpeni összekötő kapocs a megjelenési formák világa és az ember között. Egy hipnoterapeuta, bizonyos Thorwald Detlefsen írt egy tanulmányt a témában. Ő azt mondja, hogy az ezoteria egy út, „és ennek az útnak a célja az emberi teljesség, a bölcsesség megtalálása, a polaritás legyőzése, az Istennel való egyesülés; az Unio Mystica, a kémiai menyegző, a kozmikus tudat elérése. Ezek a fogalmak az emberi út végcélját próbálják körülírni. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, meg kell ismernünk az univerzum törvényeit, s meg kell tanulnunk, hogyan értsük meg őket. Hasznos, ha vannak tájékozódási pontok, útmutatók és útjelző táblák, amelyek az egyes kereszteződésekben felvilágosítanak, eligazítanak bennünket, hogy merre is menjünk tovább. Ilyen segédeszközök az ezoterikus technikák és diszciplínák, sok van mindkettőből. Említsük meg példaként itt a legfontosabbakat: asztrológia, kabbala, tarot, alkímia, mágia, jóga, meditáció, Ji Csing. Ezek a diszciplínák azonban semmiképpen sem öncélúak, hanem a tájékozódásban segítenek, útmutatók utunkon.”

− Hát... igazán köszike, most már sokkal okosabb lettem... − Guszti tanácstalanul nézett szét. − Szinte minden szó magyarázatot érdemelne. Ez olyan, mint egy tudományos hadova, amit a tudomány művelői is előszeretettel alkalmaznak, amikor nem tudják a választ valamely kérdésre, és akkor szakkifejezésekkel árasztják el a mit sem sejtő hallgatóságot, akik neveltetésük, és civilizációjuk folytán elhiszik amit el akarnak hitetni velük. Mert a tudós, a szakterület, és a tudományos levezetés szavak olyan mumusok, aminek mindenki, aki nem szakértő megadja magát, és elhisz mindent. De nem szóltál a xenohogyishívjákról...

− Xenoglossisról. Ezzel a névvel illetik azokat az eseteket, amikor valaki tud egy olyan nyelvet, amire nincs magyarázat, honnan ismeri, miért ismeri, egyszerűen elkezd beszélni rajta. Szabolcs esetében a portugálról van szó, de több olyan esetről is tudunk, amikor egy kihalt nyelven tudott valaki. Igen híres eset volt, amikor 1932-ben egy hatalmas vihar után a Reale spanyol gőzös horgonyt dobott Evsztrátiosz szigeténél, útban Isztambulba, mert géphavariája volt. A tengerészek partra mentek csónakon, és végül − ki hinné? − egy kocsmában kötöttek ki. Legnagyobb meglepetésükre − hiszen addig senkit nem találtak, akivel szót érthettek volna − a kocsmáros tizenhárom éves lányával spanyolul beszélhettek. A nagyobb meglepetés a szülőket érte, hiszen nekik addig fogalmuk se volt a lányuk nyelvtudásáról. Az eset az újságok címoldalára került, de hamar lekerült onnan, az olimpiai készülődés fontosabb volt. Nos ennyit a xenoglossisról.

− Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy az ezoteria a gyűjtőneve mindannak, ami a természettudományos gondolkodással ellentétes − folytatta Laurenti. − Mondjuk úgy, hogy az ellenpólusa. Az tény, hogy a tudományos eredmények ismeretében úgy tűnik, ez utóbbi gondolkodásmód helyes. De csak tűnik...

Ugyanis arra a kérdésre, hogy a természettudományos gondolkodásmód és az alkalmazott tudományok közelebb vitték-e az emberiséget a teljesebb emberi lét felé, arra egyre kevésbé tűnik helyes válasznak az igen.

Nem arról van szó, hogy a technikai csodák megkönnyítik-e az emberek egy kisebb csoportjának a létét vagy sem. Nem a számítógép csodájára, az interkontinentális repülőgépekre gondolunk, amelyek hihetetlenül kicsivé tették a távolságokat az üzletemberek, a turisták számára. Nem a mobiltelefonra, amivel mindenki elérhetővé válik bármikor – még akkor is, ha ennek nem mindig örülünk. Hanem olyanokra, hogy a fejlődés azt hozta magával, hogy ma több a pszichés beteg, mint a történelem folyamán bármikor. Hogy sose volt ilyen magas az öngyilkosok aránya... A fiatalkori alkoholizmus és drogfogyasztás semmiképpen se a nyugati civilizáció sikertörténete. Ez egy bizonyos fokig a szellemi kilátástalanság fokmérője egy adott társadalmon belül. Vajon boldogabb lett-e az emberiség a természettudomány által? Azt hiszem, egyre nagyobb az űr, amit az ezoteria tudna betölteni, ha nemcsak a technika, hanem az ember is fontos lenne a mai gondolkodásmódban. És itt arra gondolok, hogy amire egy technikai civilizáció nem képes a maga ateista, materialista gondolkodásmódjával ott segítséget jelenthet az ezoteria azzal, hogy befelé fordul, többet törődik a lélekkel, és megtanít uralkodni a test felett.

Én úgy mondanám, hogy a fejlődés két pólusa a természettudomány és az ezoteria, és semmiképpen se összeférhetetlenek.

3.

− Menjünk vissza Pitagoraszig − mondta Kerekes, és megkocogtatta körmével a borospoharat. Majd a mutatóujját a peremére helyezte, és körkörös mozdulatokkal hangokat csalt elő a pohár-bor hangszeregyüttesből. Nyilván tetszett neki, mert ezt még jó párszor megismételte.

− A görög gondolkodó tanait két részre osztotta: ezoterikus és egzoterikus tanokra. Az előbbieket a legközvetlenebb tanítványainak szánta, míg az exoterosok, azaz a kívülállók számára volt elérhető a többi. Én úgy gondolom, hogy amit ma tudománynak (és ekkor a nyugati világ által létrehozott tudományról beszélünk csak) hívunk az az exoterosok tudománya. Ami nem ide sorolható, az, amit ma ezoteria alatt értünk. Ez nem hivatalos, nem egzakt, nem elfogadott meghatározás, ez csak az én véleményem, de nem áll messze attól, amit Magda mondott.

Úgy gondolom, az ezoterikus ismeretek nem úgy tanulhatóak, mint a tudományok. Ezekhez kell adottság, kell valami − nem biztos, hogy különleges − képesség. Azt mondják, a civilizáció előrehaladtával ezek a képességek megkoptak az emberben, régebben erőteljesebben éltek mindenkiben. De újra éleszthetőek. Fejleszthetők. Bizonyos technikák elsajátíthatóak, és akiben van tehetség, az kidolgozza a saját módszereit, a saját tapasztalatai alapján. Nyilvánvaló, hogy egy ezoterikus tanítás, módszer kidolgozása is van akkora szellemi teljesítmény, mint egy fizikai törvény felismerése és bizonyítása.

Természetesen a brazíliai élményeim nagy változást hoztak az életemben. Ez először magamba fordulást jelentett. Próbáltam kitalálni, hogy ami velem történt az valójában micsoda? Hogyan történhetett meg, van-e rá magyarázat? Mivel megtörtént, kell, hogy legyen válasz, és ezt megtalálni, elmondhatom, nem volt valami könnyű. És a dologban az rettenetes, hogy igazából nem tudom, hogy amit megtaláltam, az-e a helyes válasz?

Az első, a mindent elsöprő gondolat a lélekvándorlás nagyszerűsége volt.

Azért mondom, hogy nagyszerűsége, mert meggyőződésem, hogy minden emberben felmerült már a gondolat: milyen nagyszerű lenne, ha a lélek újjá tudna születni. A baj az, hogy én alapján véve elfogadó, tekintélytisztelő alkat vagyok. Az életben persze találkoztam már a reinkarnációval. De a professzoraim, idősebb, tanult kollégáim azt mondták, hogy nem tudományos dolog, tehát nem foglalkozunk vele, így én se kerültem közelebbi ismeretségbe a lélekvándorlással.

Gondoljátok el, hova lenne a világ, ha a tudósok olyanok lennének mint én: ha Kopernikusznak azt mondták volna, hogy ne foglalkozzon a heliocentrikus világképpel, mert nem tudományos, és abbahagyta volna... Ma is abban gyönyörködnénk, hogy a Nap kering a Föld körül.

Most így látom a reinkarnáció kérdését is. Az tény, hogy nincs rá tudományos bizonyíték. Akkor ne is foglalkozzunk vele? Az tény, hogy tudományosan nem lehet alátámasztani. Akkor ne is próbálkozzunk meg vele? Akkor ne keressünk bizonyítékot?

Sajnos nem vagyok egy küzdő típus. Az ismereteimet feldolgoztam, és kialakítottam a magam kis életét, sikerült egy komfortos világot építenem magam köré, a tudomány meg ücsörögjön az elefántcsont tornyában és várjon a kutatással, amíg a lélek tömegét, vezetőképességét és a fényvisszaverő képességét meg nem határozzák, addig pedig nyilatkozza ki: nem tudományos. Nem baj. Engem nem befolyásol. De ez azért nem volt ilyen egyszerű, ahogy pár mondatban elmondtam.

Nem volt egyszerű, mert problémák garmadájával kerültem szembe.

Az első a halálközeli élményem volt. Persze, tudjuk, hogy vannak vegyi anyagok, amikkel ki lehet váltani hasonló élményeket. Ha ez az indoklás megnyugtatja a tudományos tudósokat, akkor kérdem én, milyen tudósok? Hiszen ezek a kiváltott élmények mindössze hasonlóak, és a minimális eltérésekben van a lényeg. Azt mondják, hogy az a keskeny rés ad utat a fantáziának, a misztikának, a képzelet beindulásának. Azt nem veszik észre, hogy a minimális eltérés hordozza a lényeget. Amire nem tudnak magyarázatot, azaz, hogy nem elképzelt, nem látomás, és nem hallucinogén anyag hatására vagy halántéklebeny ingerlésének eredménye az, hogy látja és hallja a műtőasztalon fekvő beteg az orvosok beszélgetését, leír olyan dolgokat, amikről nem lehet tudomása.

Most mondjátok meg, képzelet volt az, hogy a halálhoz közel megláttam a riói kikötőben a Radnóti tengerjárót? Ha valaki azt akarná most nekem bebizonyítani, hogy a tudatom legmélyén ott volt eltemetve az információ a magyar hajókról, azt minden bizonnyal körbe röhögném.

Határozottan tagadom, hogy a tudatom felfogta, csak nem emlékeztem rá. Elmentem a baleset után taxival ugyanoda, végigmentem, és ráadásul sokkal lassabban. Így nyugodtan ki merem jelenteni, onnan nem lehet a hajók nevét elolvasni, takarja őket a raktárépület, csak azt az izét, a tetejét annak a doboznak, ahol laknak, azt lehet látni, meg néhány póznát kötéllel vagy mi a csudát. Egy hatalmas hajó állt azon a helyen, annak se láttam a nevét, persze hajók nagyságának meghatározásában nem vagyok mérvadó. Gondolom nem adtam szakszerű leírását egy tengeri hajónak, de hát soha az életben nem volt tudomásom róla, hogy Magyarországon van tengerhajózási cég, van magyar tengerjáró meg tengerészek...

Az első volt, hogy ennek utánajártam.

Felhívtam Kenyeres Pistát, tudjátok ő a cébe járt, vele néhanapján találkozom. Újságíróként nem volt nehéz kiderítenie az igazságot. Még aznap, pár óra múlva visszahívott: igen, a Radnóti akkor ott volt Rióban, éppen acélárút rakodott. Azt is kiderítette magánszorgalomból, hogy a matrózok a kéményen dolgoztak, előkészítették festésre, a piros-fehér-zöld kéménygallérról a festék teljesen le volt kaparva, így azt se láthattam, arról nem jöhettem rá, még tudat alatt se, hogy magyar a hajó.

Aztán kiderítettük, mi a helyzet a piros gyermekkocsival, amiben egy asszony ikreket tolt. Ez is így történt, jól tudtam, azaz jól láttam. A mentőautó sofőrje pontosan így mondta el Augustónak. Az, hogy a járókelőt nem sikerült megtalálni, azt jelentette, hogy nem történt komolyabb sérülés, hála Istennek. Tessék erre magyarázatot adni: ha a ketamin ezeket a valóságnak megfelelő információkat elő tudja idézni, akkor én vagyok a hathúszas esztergomi személy mozdonya...

Volt időm eleget elmélkedni a dolgokról amíg a kórházban feküdtem. Sokszor esett meg, hogy a feleségem azt mondta a doktornak, aki benyitott, hogy érdeklődjön:

− Alszik, vagy két órája alszik...

Én meg csendben megszólaltam:

− Nem, Zsuka, nem alszom, csak gondolkodom, elmélkedem, jár az agyam. Keresem a választ a kérdéseimre.

És ez valóban így volt. A „hogyan lehet?”-re nem találtam választ. Akkor még nem. Ez nem azt jelenti, hogy most van, de legalább mára kialakítottam valami sajátos világképet magamnak.

Na, azt gondolhatjátok, hogy mennyire elképesztő érzés volt az is, hogy portugálul tudtam az orvosokkal, ápolókkal beszélni. Ezzel kapcsolatban még azt is elmondom, hogy Vitalino Lima do Matosinhos, az egyik orvos, egy napon beállított egy látogatóval. Ez az asszony látszólag minden elképzelés nélkül kezdett velem, beszélgetni, s amikor „látszólag” végzett a látogatással, valami elképesztőt mondott, bár akkoriban már nem nagyon tudtam ezen se meglepődni.

A hölgy a portugál nyelv professzora volt, valamilyen kacifántos nevű „istituto”, azaz intézet munkatársa. Szóval ez az asszony legalább fél óráig elemezte a beszédemet, és azt a következtetést vonta le, hogy igazán érdekelné hol tanultam ezt a nyelvezetet, amit a tizenkilencedik század végi Rióban beszéltek. Kiemelt pár szót és nyelvtani formulát. Így például azt, hogy én „még” használtam, ha ritkán is az igék második személyű alakjait, ami azóta teljesen kikopott a Rióban beszélt brazil-portugálból.

4.

Eleinte ezek a magányos órák, amikor senkit nem engedtem magamhoz, még a feleségemet se, az Isten keresésével telt. Hát nem voltak könnyű órák, az biztos.

Nem vagyok egy könnyű eset, ez nyilván az eddigi életemből következik, és nyilván ezért volt az eddigi létem olyan, amilyen, mert a két dolog összekapcsolódik, összefonódik, nem lehet megállapítani már az ok-okozati összefüggéseket.

Nekem kell valami fogódzkodó az élethez. Egy olyan szilárd pont, amihez a hívő ember gyerekkorában hozzájut, mert megkapja a szüleitől.

Én ezt soha nem kaptam meg. Az édesanyám halála után tudtam meg, ugyanis az egyik pap a templomban, ahova Zsuka jár a gyerekekkel, elszólta magát, hogy a halála előtt két évvel visszatért a katolikus egyházba, meggyónt, és úgy halt meg, hogy bízott benne, és tudta: az Isten szívesen fogadja megtért bárányát. Mert ő megkapta a szüleitől a hitet, amit el lehet hagyni, de nem lehet elfelejteni! És ezt ő fiatalasszonyként – a fiatalok világmegváltó, lehengerlő mindentudásával –, megtagadta tőlünk, gyerekeitől. Honnan vette a bátorságot ehhez? Hisz nem az ő élete, a miénk felett nem rendelkezhetett olyan módon, ahogy a sajátja felett. S vannak bizonyos kötelességek, ha egy életet a világra hozunk.

Hogy megtért, azt nyilván nem merte bevallani nekünk, a gyermekeinek. Mert akkor ugyan mit mondhatott volna? Hogy látjátok fiaim, nekem van hitem, van végső fogódzkodóm, de nektek nem adtam meg, elvettem még a lehetőségét is tőletek, hogy hihessetek. Játékot űztem az Istenből, kinevettem, és ti buta, oktondi gyerekek velem kacagtatok. Azt mondtam, mint a felelőtlen ateista szülők: majd ha tizennyolc éves lesz a gyerek, akkor eldönti, hogy miben hisz, melyik valláshoz akar csatlakozni. Csak az ilyenek azt nem veszik, nem vették figyelembe, hogy ha nincs hit, akkor nem is lehet döntés... Hogyan dönthetne abban, hogy miben hisz az, akinek nincsen hite? Nem a választás lehetőségét adják a gyereknek, hanem ellenkezőleg, megfosztják őket még a lehetőségtől is. Mert akinek nincs miből választani, az ugyan hogyan dönthet majd?

Ezek a szülők még nem tudják, hogy egyszer majd a gyerekük eléjük állhat, és megkérdezheti: miért vettétek el tőlem a lehetőséget is ahhoz, hogy hihessek?

Én ezért, hogy kilábaljak ebből a gödörből, kitaláltam magamnak egy elméletet. Ha elmondanám, elképzelhető, hogy közröhej tárgya lennék, ezért egyelőre semmit se mondok róla. De hiszitek, nem hiszitek, működik a dolog, és számomra ez az egyedül fontos.

Hogy miért kellett mindezt kitalálnom?

Szükségből.

Aki gondolkodó ember, az nem élhet kételyek között, legalábbis nem sokáig. Előbb utóbb a kérdéseire választ kell valamiképp kapnia, és ha nincs kitől, akkor magának kell megkeresnie.

Én is lélekkel dolgozom.

És számomra nem hit kérdése, hanem tapasztalat, a saját magam élménye az, ami alapján elmondhatom, hogy pontosan tudom, hogy a lélek hordozza magával az előző életek emlékeit. És az is saját tapasztalatom, hogy nemcsak az elmúlt életek, de az elkövetkezők is ott lappanganak valahol a tudat mélyén. Igaz, ez nem az én személyes élményem, mert ezt Jociene élte át... de a tapasztalat mégis az enyém! Tehát nekem mindenképpen szükségem van arra, hogy megtudjam, hogy mi is a „lélek”? Nos, töprengéseim során furcsa következtetésre jutottam. Nyilván azért, mert nincs hitem, és így nem is kerestem az ő irányában, valami affélét, amibe belefér a teremtett, és Istentől kapott öröklétű lélek.

5.

− Akkor most miben hiszel? Istenben? Egy teremtőben? A lélekvándorlásban? Az is az istenhiten alapszik, ha jól tudom... Mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy a lélek a Teremtőhöz, vagy Istenhez akar hasonlatos lenni, a tökéletességre törekszik, és ezért születik állandóan újjá... − Vázsonyi Kollár Guszti csak úgy ontotta a kérdéseit. − Persze ezek afféle félinformációk, sose érdekelt a téma túlságosan...

Kerekes felemelte a tenyerét, és mutatta, lassan a testtel.

− Jó felé kapiskálsz, Guszti, de azért némileg más a helyzet. Mert egy dolog hinni abban, hogy a lélek részese egy ciklikus körforgásnak, és megint más hinni az ehhez kapcsolódó filozófiai és vallási tanításokban. Mert amit te itt elmondtál, az egy frappánsan megfogalmazott egyveleg.

Tetszik, nem tetszik, ha tudományos bizonyíték nincs is rá, ami ugye a tudomány mai állása szerint azt jelenti, hogy nem mérhető se milliméterben, se elektronvoltban, se mikroszekundumban, se lóerő per dioptriában, tehát semmiféle fizikai mértékegységgel nem fogalmazható meg, de azért bizonyos tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy a lélek nem pusztul el a fizikai testtel. A lélek az én világképemben jól meghatározható, az is, hogy a földi lét köztes periódusaiban hol tartózkodik, ehhez nincs szükségem Isten létére. Ugyanis az, hogy a lélek miként viselkedik, amikor nem benned van, az bizony csak spekuláció, arra nézve nincsenek és nem is lesznek közvetlen ismereteink... a tudomány mai állása szerint! Ez a filozófia, a vallás körébe tartozik, és mint említettem, én nem kaptam meg a hit lehetőségét, és nem kerültem olyan helyzetbe, hogy „megtérhettem” volna.

Ebben a kérdésben tehát nem is akarok állást foglalni, még akkor se ha elismerem: megfontolásra érdemes elgondolásokat, téziseket, elméleteket, filozófiai tanításokat olvastam a témában, mert ezt ugye mondanom se kell, hogy amint hazajöttem, belevetettem magam mindabba, ami ma itthon elérhető, elolvasható.

Végül amit én biztosan tudok, hogy az a lélek, ami benned lakozik, elmondhatja, hogy ideiglenes lakcímem: Vázsonyi Kollár Guszti. Amint Vázsonyi Kollár úr majd valamikor, reméljük minél később kileheli lelkét, egyszer s mindenkorra megszűnt. Majd valaki másban újjászületik az a lélek, aki földi tartózkodási helyül erre az időintervallumra a te testedet választotta. De az nem te leszel. Ahhoz az emberhez mindössze annyi közöd lesz, hogy evilági tapasztalataid valahogyan hatni fognak annak a valakinek az életére. Hogy hogyan, nem tudjuk. Ha negatívan, akkor majd elmegy egy lélekgyógyászhoz, s az lehet, hogy elővarázsolja annak az embernek a tudatából a te életed pár mozzanatát, és tudatosítja majd benne, hogy nem felelős a te cselekedeteidért, és kigyógyítja majd gátlásai alól.

Az, hogy kimaradt a magamnak alkotott világképből az Isten, az is az élményeimnek köszönhető. Az ütött szöget a fejembe, hogy nemcsak a múltba vezető lélekvándorlást tapasztaltam meg. Persze az én esetemben Jocienével való azonosulás az volt, de amit abban az újságcikkben olvastunk, egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy valóban létezik kapcsolat a jövőbeni inkarnációkkal is. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a jövő már megtörtént.

Ha a jövő, a jelen és a múlt együtt, valahol egyidejűleg létezik! És ez a létezés természetesen állandóan jelen van, valamilyen módon, amit mi nem vagyunk képesek elképzelni, felfogni, megérteni, de legfőképpen nincs módunk megtapasztalni, nem tudunk feldolgozható információt, adatot szerezni róla. De mi a mi világunkban élünk, ahol ez elképzelhetetlen, illetve abból a látószögből, ahova mi vagyunk kényszerítve, ki van zárva az együttes érzékelés. Még abban se bízhatunk, hogy közvetett bizonyítékok gyűlnek, mert nagy valószínűséggel képtelenek vagyunk ezeket érzékelni. Hacsak az efféle élmények nem jelentenek bizonyosságot, de a tudomány szempontjából ez sajnos nem bír semmiféle jelentőséggel, hát itt állunk megfürödve...

Nos, hogy ez hogyan lehetséges, mármint a jövőbeli inkarnáció megismerése, mint már mondtam, arra megvan a magam sajátos elmélete, amit a magam megnyugtatására találtam ki. Semmi misztikum, semmi tudományosság, semmi filozófia... Egy teória. Ennek a kialakításakor semmiféle tudományos tény nem akadályozott, egyáltalán nem bír jelentőséggel, hogy a kvantummechanika és a relativitás elmélet egymást kizárja, nem kellenek hozzá húrok, membránok, húrelmélet, ősrobbanás, két univerzum érintőleges találkozása, 10 másik dimenzió. Elég egyetlen másik... Jó, egyet megengedek: lehet, hogy ez az egész amúgy egy nagy marhaságnak hangzik, de hát ennek csak egy a célja: úgy működjön, ahogyan elgondolom. És úgy működik is...

Kerekes elhallgatott. A borospohár széle halkan felsikoltott a mutatóujja alatt, amint köröket rajzolt a peremére. Aztán egy hajtásra kiürítette. Kicsit megborzongott, kezdett hűvös lenni az este. Felállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, az asztalhoz lépett, magasra emelte a demizsont.

− Kinek tölthetek?

6.

− Azt azért nem igazán értem, miért volt szükséged kialakítani magadnak egy új teóriát? Hiszen nyilván azonosulni tudnál valamelyik vallással, világnézettel, legyen az akár Zen buddhista, vagy Krisna hívő, vagy mit tudom én? Miért kell mindig valami újat kitalálni? − Vázsonyi Kollár Guszti csak beszéltetni akarta Kerekest, mert úgy látszott befejezte.

− Számomra ezek szóba se jöhetnek. Ezek más kultúra szülöttei, idegen testnek hatnak az európai kultúrában. Más, ha akarja, persze kövesse őket, de én azt mondom, hogy egy vallásba bele kell születni, mert az nemcsak a hitélettel kapcsolatos, hanem a tanításai a mindennapokat át-, meg átszövi. Mutass tíz valamirevaló európai festményt mondjuk a tizennyolcadik századból, és nem valószínű, hogy abból hetet bárki is megért a Biblia ismerete, azaz a keresztény gyökerek nélkül. A másik kettő meg a latin-görög műveltségre vezethető vissza, ami megint csak feltételezi az ókori mitológia, azaz a vallás ismeretét. Nem, Guszti, a keleti bölcsesség és vallás, olyan formában és úgy, ahogy ők művelik, keleti embernek való.

− De hát oly sok európai ember szegődik hívéül ezeknek a tanításoknak. Hányan mennek Indiába tanulmányozni a keleti filozófiákat, szegődnek híres guruk tanítványául! Régebben Tibetbe is... manapság meg Nepálba...

− Igaz, megengedem. De ők elmennek! Ők odamennek, és helyben vannak, ott, ahol él az adott kultúra. Azért ez lényeges különbség. És mondjuk így: ott ők a jövevények idegenek, amíg itt a tanításuk az, ami idegen.

− Lehet, Szabolcs, de valamikor lényegében így működtek a misszionáriusok is. Így került például Kínába is a kereszténység.

− Nem is vert igazán gyökeret. Tudom, vannak kis közösségek, de azok ott mindig is idegenül hatnak. Mint itthon a Krisnások a hosszú klepetusukkal. Mert ha Krisna tudatúvá leszel, akkor úgy kell étkezned, ahogyan Európában szokatlan, gyökértelen kultúra hordozójává válsz. Indiában pedig a hívő beleszületik az évezredes kulturális környezetbe, ami magában foglalja a kulináris szokásokat is, ez az életeleme, itt pedig csak valami furcsaság, különcség. Ha elmész egy, mondjuk, reiki mesterhez aki azt mondja neked, hogy a csakráid teljesen eltömődtek, meg kell tisztítania, mielőtt bármihez hozzáfogna, akkor Pesten te csak nézel, és halvány dunsztod nincs miről beszél, mi az a csakra, eszik-e vagy isszák, és egyáltalán hogyan lehet megtisztítani. Ahhoz, hogy ez a szó eleve megindítson egy tisztulási, öngyógyítási folyamatot, ahhoz hindunak, indiainak kell lenned. Az ő számára ez egy köznapi szó, ami több ezer éves kultúrát hordoz. És hallatán beindulnak olyan folyamatok, amelyek megnyitják a lelküket a megtisztuláshoz. Ők egyszerűen tudják, hogy mit mondanak, miről beszélnek. A génjeikben hordozzák az ismereteket, és Európában csak hosszú-hosszú évszázadok múlva lehet valami hasonlót elérni... Ez a szó pillanatnyilag egy átlag magyarnak nem jelent semmit. Nekünk sokkal többet ér, ha az orvos azt mondja: nézze van egy új antibiotikum, felírom magának, és a beteg máris kezdi jobban érezni magát, mert az európai a vegyszerekben, a pirulákban bízik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez jó, csak azt, hogy így van. És azt se, hogy nincs szükség ezekre a tanításokra, mert biztosan vannak erre fogékony emberek, és van rá igény. De sok víznek kell lefolyni a Dunán, amíg ezek a keletről jött bölcsességek, tanítások valahogyan integrálódnak a mindennapi életünkbe. Mert erről van szó: el kell érniük, hogy a mindennapi élet részeivé váljanak, másképp nincs értelme a dolognak...

Ez tehát számomra nem járható út. Nem akarok én semmit adoptálni, magamhoz igazítani. Természetesen olyan megoldásra van, illetve volt szükségem, ami könnyen elfogadható, érthető...

A keleti filozófia tanításait szívesen meghallgatom, hajlok rá, hogy az egyik lehetséges útnak elfogadjam. De teljesen magamévá nem tudom tenni. Az alapkérdésben nincs vita, de ami ráépül... Persze lehet, hogy eljön az idő, amikor azt mondjuk: igazuk van, mert mi bebizonyítottuk. De az távol van egyelőre. A nyugati természettudományos gondolkodásmódnak kézzelfogható, mérhető, kísérletileg igazolható, bármikor megismételhető bizonyítékra van szüksége, és ez alól én se vagyok kivétel. Mi a tényeket csak mérhető formában vagyunk képesek elismerni. És engedtessék meg: erre soha, semmilyen körülmények között nem kap az ember bizonyosságot. Már ami a köztes létet, a két inkarnáció közöttit illeti. Adjunk annyi engedményt, hogy tegyük hozzá még egyszer: a tudomány mai állása szerint.

Tudod, még a kórházban feküdtem, amikor Augusto behozott egy magazint. Természetesen efféle dolgokkal foglalkozott. Magyarán ezoterikus szaklap volt.

Ott olvastam egy bizonyos pálmalevél könyvtárról. A könyvtárban van egy „hivatásos” pálmalevél olvasó. A látogatótól elkéri a születési adatait, majd az archívumból két pálmalevelet hoz. A bangalore-i könyvtár 3665 kötetet foglal magában, amelyek mindegyike 365 pálmalevelet tartalmaz. Az olvasás külön művészet, és családi hagyomány, amely mindig az apáról a legidősebb fiúra száll. A leheletvékony pálmalevelek 6 cm szélesek és 48 cm hosszúak. Az élettartamuk kb. 800 év, ami után elöregednek, törékennyé válnak. Tartalmukat ezért periodikusan újramásolják.

Eddig a dologban nincs semmi elképzelhetetlen. De: a levelekre olyan emberek életrajzát karcolták bele több ezer évvel ezelőtt, akik ma élnek és egy napon majd felkeresik ezeket a könyvtárakat! Azért ez nem piskóta! Aki nem fog idejönni, hogy megismerje a sorsát, arról nincs pálmalevél − mondjuk így: − nyilvántartás, vagyis a pálmalevelek írói tudták előre, hogy a könyvtárakat kik keresik fel. Az emberek sorsa versformában, sűrű sorokban van leírva. Az írásjelek nagyon aprók, így puszta szemmel nehezen ismerhetőek fel. Minden embernek két pálmalevele van, az egyiken a múlt, a másikon pedig a jövő eseményei vannak feltüntetve. A múltat tartalmazó levélen többek között szerepel az illető neve, foglalkozása és korábbi megtestesülései, azaz életei. Adatok olvashatóak emellett az érintett szüleiről, testvéreiről, feleségéről és gyermekeiről. Külön fel vannak sorolva a látogatás napján még élő hozzátartozók. Az esetleges testi ismertetőjegyek is le vannak írva. Gyakran közlik a látogatás napját, sőt a látogatót fogadó pálmalevél-olvasó nevét is. Az életrajzok nagyon élethűek, az illető gyakran úgy érzi, mintha azok írója személyesen is részt venne az életében.

Természetesen ezt mint egy érdekességet olvastam, és így is mondom el. Nem akarom minősíteni, mert úgy tudom, hogy a pálmalevél olvasás része a Shuka Nadi elnevezésű keleti filozófiai irányzatnak. Mivel vannak, akik hisznek benne, hát őket ne sértsük meg azzal, hogy minősítjük a mi szempontjaink szerint, innen a távolból... De persze kérdés, hogy csak hitről van-e szó? Hiszen ha ez igaz, akkor ez valóban valami fantasztikus. A bizonyításnak nyilván van egy meglepően egyszerű útja: el kell menni, és kikérni az anyagodat.

Mindezt arra mondtam el, ahogy a reinkarnációval kapcsolatban keleten foglalkoznak, az felülmúl minden európai elképzelést. És ugye ott egymilliárd ember követi ezeket a tanításokat. Sületlenség szembeállítani a keresztény tanításokkal, mert nincs igazságtevés a kettő között...

− Te, Szabolcs, én elmennék abba a könyvtárba, és kikérném az anyagomat − mondta Vázsonyi Kollár Guszti és kajánul nézett Kerekesre.

− Tedd azt, Gusztikám − mondta a beszélő, és a mindig keze ügyében levő táskában kezdett kotorászni. Egy noteszt vett elő, és onnan kiolvasta amire szüksége volt. − Nos, menj Bangalore-ba, az ötödik főutcán találod meg a könyvtárat. Charmarajpet, 5^th Main Road 33 a pontos cím. A Shastri család tulajdonában van a villa. Látod, minden eshetőségre felkészültem − mosolygott Kerekes, s a noteszt megpaskolta.

− Úgy gondolod, hogy készültél, számítottál a kérdésre, és elhoztad a noteszt a címmel?

− Nem, dehogy. Hanem úgy, hogy ha esetleg Bangalore-ba vet a jó sorom, kéznél legyen a cím! Mert akkor nekem is ott a helyem a könyvtárban. Fordítsuk meg a sorrendet: jó lenne tudni, van-e rólam pálmalevél, mert akkor tudnám, hogy eljutok-e valaha ebben az életben India e városába.

7.

− Szabolcs, foglalkozol regressziós hipnózissal? − kérdezte Laurenti Magda. − Azért kérdezem, mert azt mondtad, hogy távol tartod magad az ezoteriától.

− Ravasz, fogós kérdés. Visszakérdezek: elképzelhetőnek tartod, hogy ne foglalkozzam vele? És nem tartom magam távol...

− Nem, természetesen elképzelhetetlen. De akkor ezt hogyan egyezteted össze...

− Amikor a regressziós hipnózisról beszélünk, akkor az emberek zöme, már aki ismeri a kifejezést, arra gondol, hogy visszaviszek valakit előző életébe vagy életeibe. Ilyen formán nem foglalkozom, illetve általában nem vállalkozom ilyesmire.

De ha jön egy beteg, akinek a lelki problémája megoldásához hipnózisra van szükség, akkor nagyon gyakran eljutunk az előző életekbe. Sokszor a beteg eleinte nincs is tisztában azzal, hogy mi történik vele, és lassan-lassan jön rá, hogy amiket elmond, az nem a mostani életének eseménye... És sokan ekkor lepődnek meg igazán. Ugyanis ezek az élmények ugyanolyan én-jellegűek, mint minden, ami megtörtént ebben az életedben. Próbáld ki: találj ki egy történetet, amit úgy mesélsz el, mint ami megtörtént veled. Nem fogod érezni ugyanazt az én-élményt, mintha valóban megtörtént eseményről mesélnél.

− Én azért ezt csak kipróbálnám... − mondta a házigazda, Mosolygó Éva. − Szabolcs, tegyél velem most kivételt...

− Hogy gondolod?

− Itt ülök a karosszékben, te ideülsz mellém, mindenféle hókuszpókuszt csinálsz, elaltatsz, és elviszel az előző életembe. Csak úgy próbaként. Ki voltam előző életemben? Erre nagyon kíváncsi lennék.

− Éva, azt hiszem, fogalmi tévedésben vagy. Az nem a te, Mosolygó Éva életed volt. Az egy másik ember szuverén élete, ami egyszeri, és megismételhetetlen. Csak az a „nem tudjuk hogyan hívjuk” személyiség, vagy nevezzük így: lélek, használta azt a testet és most a tiedet használja egy földi életre. Ha erről beszélünk, akkor a legjobb, ha nagybetűs ÉN-nek nevezzük az újjászülető lelket, és kisbetűs énnek, amikor rólad beszélünk.

− Rettenetesen izgat, milyen lehet ez az érzés − mondta Éva.

Kerekes látta azt a furcsa csillogást a szemében, amit sok páciensnél felfedezett, amikor megbeszélték, hogy a kezelésen belül hipnózist alkalmaz.

− Mi milyen érzés?

− Hát hipnotizálva lenni. Megtudni, hogyan kényszeríted az akaratodat a hipnotizáltra.

− Fogalmi tévedések vannak, hölgyem... − mondta Kerekes, és halkan felnevetett. − Amiről te beszélsz azt cirkuszi csepűrágók csinálják. Meg médiasztárok... Azt hiszem, magad csodálkoznál a legjobban, ha megtudnád milyen állapot hipnózisban lenni.

− Hát olyan öntudatlan, alvó, és később semmire nem emlékszik az ember... nem?

− Nem. Nagyon, nagyon nem ilyen. Ha érdekel, akkor pár szóban...

− Az kevés, ha lehet, akkor több szóban... − szólt közbe Vázsonyi Kollár Guszti.

8.

− Elsőként egy kis fogalmi magyarázat, mert látom, hogy jó közelítéssel dunsztja nincs senkinek, hogy mi is zajlik le ilyenkor. Az emberi agy hosszú fejlődés eredménye. Nem fogok mélyreható biológiai, tudományos előadást tartani. Csak annyit tudjunk, hogy a fejlődés lépcsőzetes, a filogenetikai... − Kerekes felnézett, és látta, hogy épp az ellenkezőjét éri el, amit akart. A tekintetek kezdtek elkalandozni. Módszert váltott. Nem, mondta, beszéljünk magyarul: az agy fejlődése során az egyes részek egymásra épültek, legalsó szint a gerincvelő, legmagasabb az agykéreg. Mivel a legkésőbben kifejlődött rész az agykéreg, itt kaptak helyet az ember, mondjuk így legfiatalabb, tulajdonságai, azaz azok, amelyek legkésőbb alakultak ki. Az agykéreg a felelős a civilizációs ismeretekért. Példának okáért a beszédnek és a gondolkodásnak, mint olyan tevékenységnek, mely csak az ember sajátja az agyköpeny a központja.

− Tanár úr kérem, feleltetés is lesz? − kérdezte Mosolygó Éva teli szájjal vigyorogva. Kerekes rajta felejtette a tekintetét. Megint olyannak látta, mint a gimiben: nagy, kerek szeme és az egész lénye vidám volt, harsány és jókedvű.

− Nem, mint mondtam, csak azzal terhellek, ami feltétlenül szükséges a hipnózis megértéséhez. Nincs is más választásom, hiszen mára könyvtárnyi anyag gyűlt össze, pár percben képtelenség elmondani mindent, ami fontos.

Szóval az nyilvánvaló, hogy az agy ősibb részei az ősibb, de egyszer s mindenkorra „egyszerűbb” bár a létezés szempontjából alapvető fontosságú funkciókért, tulajdonságokért, működésért felelnek. A létfenntartást, ezt nyilván nem az agykéreg ellenőrzi... És gondolkodni, meg beszélni se szükséges a szaporodás érdekében, amint ez köztudott.

− Hát persze − szólt közbe Gesztenyés Laci, aki eddig hallgatásba burkolózott. Kerekesnek úgy tűnt, mintha kicsit félrehúzódna a társaságból. − Ha feláll, az ész megáll, még a szólás is ezt mondja...

Többen nevettek. Vázsonyi Kollár Guszti ajkbiggyesztve nézett Gesztenyésre, de nem szólt. Kerekesnek úgy tűnt, nem a legjobb a viszony a két férfi között.

− Most pár mondatot a hipnózisról. Nem leszek hosszú. A hipnózisbeli állapot átmenet az alvás és az ébrenlét között...

− Azt akarod mondani, hogy aki hipnózis alatt van, az nem alszik? − kérdezte Mosolygó Éva meglepve.

− Pontosan. Nem alszik, persze abban a fajtájában, amit én művelek. Mert van, amikor szükséges, de erre általában a súlyos esetekben van szükség, amikor bizonyos nyomást gyakorolunk a tudatra, beavatkozunk bizonyos pszichés folyamatokba, de ilyenkor szinte kötelezően el is felejtetik a pácienssel, ami a tudatában maradt volna a kezelésről. Én nem szoktam élni a mélyhipnózis módszerrel, de nem kizárt, hogy fogok.

A hipnotikus állapot eléréséhez többféle módszer van. Ehhez általában nyugalomra, a külvilág lehetőség szerinti kikapcsolására van szükség. A telefont melléteszem, a mobilt kikapcsolom a kezelés alatt, és valamilyen, a páciens által is kedvelt zenét teszek fel. Ebből nagy gyűjteményem van, a lényeg az, hogy olyan legyen, amit a kezelt személy érez kellemesnek, megnyugtatónak, nem pedig én.

Egyszerű relaxációs technikát alkalmazok. A halk, enyhén monoton beszéd már sok esetben célt ért.

− De ahogyan elmondtad, abból az derül ki, hogy... hogy... semmi különös érzés... akit hipnotizálsz az kapcsolatban marad a külvilággal...

− Pontosan.

− De akkor például beszélgetni is lehet közben?

− Hát mit gondolsz, hogyan megy a kezelés?

− Te kérdezel, a páciens válaszol?

− Istenem, hát persze! Ne felejtsd el, hogy most arról beszélünk, az a kiindulópont, hogy olyan a hipnózis, ahol a páciens múltjába kell visszamenni. Hát hogyan lenne lehetséges ez, ha nem beszélgetünk közben?

− De hát a hipnotikus állapot... nem ilyennek képzeltem el...

− Sajnálom, ha csalódást okoztam. De azért azt se felejtsd el, hogy ez egy különleges tudatállapot, még akkor is, ha hétköznapi. Ezen azt értem, hogy a mindennapi életben mindenki gyakran kerül olyan állapotba, amilyent a hipnoterapeuta előidéz.

− Nocsak! − ez megint Gesztenyés Laci volt. − Ezt hogyan kell érteni?

− Utazol a vonaton. Kinézel az ablakon. Hallod a kerekek monoton csattogását, zakatolását. Egyszer csak arra eszmélsz, hogy jókora távolságot megtett a vonat, s észre se vetted. Te azt mondod: elbambultam. Én azt: módosult tudatállapotban voltál, pontosan ugyanabban, mint a hipnózis alatt. Vagy mondjuk készülj fel arra, hogy megnézel egy jó filmet. Kicsit felspannolod magad, a moziba nagy várakozással érkezel, beülsz a nézőtérre és átadod magad a film élvezetének. Azt mondja a téged szemlélő: se látsz, se hallasz... Igaza van. Te most hipnotikus állapotban vagy. A legtökéletesebb hipnózisban nézed a filmet. Hiszen minden külső körülmény adva van!

− Már azt mondod, hogy amikor mondjuk zajlik az űrháború a Star Warsban akkor adottak a körülmények? Hát nem csend és nyugalom kell?

− Igen, adottak. De ha meg akarod érteni, akkor egy kicsit mélyebben... Magyarázzam?

− Mondjad, ne kímélj...

− Nem hiszed el, de a hipnotikus állapot eléréséhez a tizenkilencedik században még erős ingereket, hirtelen fényvillanást, vagy erős hanghatást is alkalmaztak. Az a módszer nagyon közel áll az állatok hipnózisához.

− Na, ne! Ne etess Szabolcs! Ki hallott ilyenről? Hogy hipnotizálni az állatokat? Azoknak te mondhatsz bármit, nem értik... Nem tudod relaxálni őket! − Gesztenyés hitetlenkedő arccal nézett körül. A többiek arca is megnyúlt.

− Ha lenne kéznél egy tyúk, bemutatnám! − Kerekes mosolyogva nézett végig a társaságon.

Mosolygó Éva széttárta a karját.

− Sajnos nem szolgálhatok vele, nem tartunk.

Vázsonyi Kollár Guszti felugrott.

− Hozok! Én hozok egyet, megfogunk most, barátom! − mondta sajátos, kissé pösze hangján, és elviharzott.

9.

− Akkor most állapodjunk meg a feltételekben. Ha az állat nem szalad el, hanem nyugalomban marad, képtelen bármiféle védekezésre, ellenállásra, azt az állapotot hívjuk hipnotikus állapotnak. Rendben? − kérdezte Kerekes, amikor Vázsonyi Kollár lihegve beállított egy kendermagos tyúkkal. Tedd le Guszti a földre, egy pillanatra engedd el, de vigyázz el ne szaladjon. Ez arra kell, hogy lássuk: most el akarna szaladni, hogy az irháját mentse.

Vázsonyi Kollár óvatosan leengedte a tyúkot, az azonnal kapálózni kezdett, amint megérezte a lába alatt a talajt. A férfi egy pillanatra elengedte, de rögtön el is kapta, mert a tyúk rohant volna.

− Na, itt van, hipnotizáld! – mondta, és felemelte Kerekes orra elé az állatot. − Mondd neki, hogy nyugi-nyugi, relaxálj kedves tyúkanyó... − és körülnézett, mint aki jó viccet mondott. A többiek mosolyogtak is.

− Add ide egy pillanatra − mondta Kerekes, és kivette Vázsonyi Kollár kezéből az állatot. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, úgy figyeltek.

A férfi jobb karjában tartotta a tyúkot, a ballal lassan közelített felé. Azt várták, hogy valami hókuszpókuszt csinál a szeme előtt, de nem. Kerekes ballal megragadta a tyúk két lábát, felemelte az állatot, jobb kézzel elkapta a fejét, és hirtelen bedugta a szárnya alá. Majd párszor meglóbálta az állatot. Ezután egykedvűen letette a földre.

Azt várták, hogy a tyúk felugrik, és elrohan, de nem. Ott maradt, mozdulatlanul, olyan helyzetben, ahogyan a „hipnotizőrje” letette.

− Úgy mondjuk, hogy kataplexiás állapotban van. Tedd rá a kezed − mondta Vázsonyi Kollárnak, aki megkövülve bámult. − Érezheted, hogy egész testében remeg. Fokozódik a szívverés, gyors a légzés, vérszegénység a fejben... Minden állat hipnotizálható. Ehhez hasonló állapotba kerülnek azok az emberek, akikkel azt a trükköt csinálják meg, hogy a tarkójuk alá és a sarkuk alá tesznek egy széket, és ők merev testtel minden nehézség nélkül áthidalják a távolságot. De nem erről akarunk beszélni, ugye? Ez csak egy látványos illusztráció volt. Onnan indultunk ki, hogy a moziban sokszor hipnotikus állapotban nézzük a filmet, ugye? Nos, tudjuk azt is, hogy a természeti népek sámánok segítségével gyógyítottak, de még napjainkban is ezt teszik.

− Na, na! Az csak afféle hókuszpókusz...

− Tévedsz. Tapasztalati orvoslás. Amit te körítésnek, hókuszpókusznak látsz az a pácienst hipnózisba viszi, a monoton gajdolás, vagy az ütemes dobszó, de akár két fadarab összeütögetése is alkalmas erre. A magyar hipnóziskutatás úttörője dr. Völgyesi Ferenc is leírja, hogy hipnózissal súlyos szervi elváltozásokat is tudott gyógyítani, hát nem kell lebecsülni a sámánok képességeit ám!

Kerekes körülnézett a társain. Csendben voltak, de pár pillanat múlva egymással kezdtek beszélni, mert úgy látszott, hogy Kerekes, ha időlegesen is, befejezte a mondókáját. Érdekes, a mozgolódás mindig úgy kezdődött, hogy valaki megemelte a poharát, koccintottak... Amíg beszélt, az alatt inni is elfelejtettek. Ezt úgy értékelte Kerekes, hogy nem volt unalmas.

10.

− Most én mit csináljak ezzel a tyúkkal? − kérdezte Guszti, és a földön fekvő jószág mellé guggolt. Megsimogatta, majd az egyik lábát meghúzta. A tyúk nem húzta vissza a végtagját előbbi állapotába.

− Vidd haza, tedd be az ólba. Persze előbb vedd ki a fejét a hóna alól, hogy magához térjen.

Mosolygó Éva elnézte a földön fekvő tyúkot, és vigyorogva megszólalt:

− Hagyjuk ezt az egész hipnózist, Szabolcs. Elképzelem, hogy a fejem a hónom alá teszed, a lábamnál fogva meglóbálsz, és lefektetsz a földre, s mozdulni se tudok... brrr... inkább ne!

− Jó, akkor ebben megegyeztünk − nevetett Kerekes, mert meglehetősen vizuális alkat volt, s látta Évát, amint fejjel lefele lengedez...

− Elkísérsz? − kérdezte Vázsonyi Kollár Guszti Kerekest. − Nem lakom messze...

− Jó, menjünk. A többiek most emésztik a látottakat. Érdekes, nem? Mekkora hatással volt rájuk. Azért mert semmit se tudnak, valójában a hétköznapi, az átlagember alig tud valamit a hipnózisról. A franc aki megeszi... − mormolta.

− Miért egye őket a franc? − kérdezte Guszti, aki a tyúkot simogatta, miközben bandukoltak.

− Nem... nem őket. Általában gondoltam. Tudod-e Guszti − fordult Vázsonyi Kollárhoz Kerekes és mellbe is bökte a társát − hogy milyen veszélyes hely a mozi?

Vázsonyi Kollár kérdőn nézett rá.

− A Multiplex és a hasonló többi vetítőterem nem más, mint egy korszerűen felszerelt, tömeghipnózisra alkalmas terem! Nézd meg, minden ezt szolgálja: viszonylag kis méretűek, de őrült dübörgéssel megy a zene, a kísérő szöveg. Ez a sámánok dobja... Agyat rezegtető a hangerő... A reklámok fényeffektusai, de a filmek se maradnak ám le ebben! A tűz körül táncoló sámán arca villan fel ebben a modern kori rituáléban! A rettenetes az, hogy ezt a moziba járók nem, csak azok tudják, akik megépítették. Óriási hatalom birtokában van az, aki a műsort összeállítja, a filmeket forgattatja, forgalmazza, vetíti...

Hiszen a hipnózis lényege, hogy a terapeuta vagy Afrikában a sámán kikapcsolja az agykérget, és közvetlenül mögé tud nyúlni, ahol az működik, amit a tudatalattinak hívunk. Ezen a „szent” helyen sokkal aktívabban működnek a reklámok! És leginkább azok, amiket a filmbe ágyaznak. Ugyanis a filmet sokkal jobban átéli a néző, míg a reklámfilm ellen úgy-ahogy tud védekezni! De amit a történetbe ágyaznak, az beivódik. Ha egy szimpatikus főhős Riccs-Reccs Csipszet zabál, akkor kimutathatóan fellendül a kereslet iránta a film hatására. Hatvan-hetven százalékkal hatásosabbak ezek a reklámok!

Az alapvető baj, azonban nem a reklám. Azt úgy-ahogy hajlandó vagyok elfogadni, mint a fogyasztói társadalomban szükséges rosszat, mert a termelésnek menni kell, és az ugye a fogyasztás következménye. Sokkal nagyobb bajok is vannak!

Láttam két filmet.

Az egyikben a rabló, aki lemond a rablott érték egy részéről, meg tudja tartani a zsákmány másik részét, ami persze így is rengeteg pénz. Ez a film hatalmas erkölcsi rombolást végez a moziba járók tudatában. És ugye tudjuk, hogy a moziba a fiatal korosztályok járnak. A másikban a gyilkos megmenekül az akasztófától, és élheti vígan az életét Miamiban, amíg az ártatlan életfogytig való börtönt szenved el. Mi az üzenete ennek? Mondd Guszti, milyen erkölcsi mocsár felé közeledünk? Beleüvöltik a mozizó gyerekek tudatalattijába, hogy ölhetsz is, csak ügyes legyél, és élvezheted a bűn gyümölcsét is, ha találsz magad helyett balekot, bűnbakot...

Látod, ez az, ami rettenetes veszélyt jelent. Mert a romboláshoz elég egy pillanat, az újjáépítés pedig évtizedeket vesz igénybe!

Nemcsak itthon. Szerte a világon. Globalizálódunk, és úgy tűnik, a jól működő multinacionális cégeknek nincs szükségük tiszta erkölcsű, értelmes alkalmazottakra. Nekik modern rabszolgák kellenek. Olyanok, akik eladják magukat testestül-lelkestül, és két végén égetik a gyertyát, és akiket ha negyvenéves korukra kiégtek ki lehet hajítani, mert az ifjú titánok ott tolonganak a fejvadász cégek kapujában.

Kerekes most kérdést szegezett Vázsonyi Kollárnak:

− Tudod, mi a hajdani, a görögök által kitalált demokrácia és a mai között a különbség?

− Na, mi? Mondjad!

− Csupán annyi, hogy a mostani demokráciában a rabszolgák azt hiszik, hogy szabadok.

Vázsonyi Kollár csak hümmögött.

− Így működik az egész világon, ahova beteszik a lábukat. Tönkreteszik a népeket, nemzeteket, globalizálják... a lelkeket is...

− Te nem vagy kibékülve a világgal, igaz?

Tompán kongott a kérdés. Csak ők ketten bandukoltak a kihalt utcában egy hosszú téglakerítés mellett. Kerekes csak rövid hallgatás után felelt.

− Nem. Nagyon nem tetszik, ami körülvesz.

Közben visszaértek Mosolygóékhoz.

− Már azt hittük, sose értek vissza! − fogadta őket harsány hangon és egy-egy pohár borral a háziasszony.

11.

A teraszon megterítve, a villany főleg a kerek asztalt világította meg. Az éttermi maradék mellé kenyeret tett Mosolygó Éva, a férje pedig valahonnan elővarázsolt egy újabb demizsont. Kerekes Schmidt Anna mellé telepedett.

− Hát hallod, neked aztán mozgalmas életed volt. Kár, hogy nem jöttél el az előző találkozókra. Biztosan élveztük volna a beszámolókat az életedről.

− Ne hidd. Hiszen ezek az élmények, amik oly nagy változást hoztak az életemben, nem túl régiek. Nem is tudom, hogy én valójában mióta vagyok fogékony a misztikumra... Mert az is nyilván kellett ahhoz, hogy azonnal és fenntartás nélkül elfogadhassam: a lelkem reinkarnálódott. Semmi törést nem okozott bennem. Persze sokat gondolkoztam, de a gondolataimra sosem a kétely volt jellemző. A miértekre kerestem választ, hogy ami történt, az hogyan és miért történt, sosem azt próbáltam elhitetni magammal, hogy ez az egész egy pszichodráma lenne. Ez fel se merült bennem. A pácienseimmel kapcsolatban tudom alkalmazni, de a magam vonatkozásában szóba se jöhet.

Tudod, van olyan nézet, hogy az, amit regressziós hipnózis során felhozunk a felszínre, az nem más, mint szimbólumdráma.

Kerekes már megint az egész társaságnak beszélt. A villák lassan szúrtak a sült húsba, a bal kézzel tört kenyérfalatok lassan vándoroltak a szájakba.

− Nem, nem kaptok kacifántos szakmai magyarázatot. Akik ezt állítják, azok azt mondják, hogy az agy az élet során feldolgozott ismeretekből előállít egy − és ez fontos: a páciens számára teljesen ismeretlennek tűnő − jelenetsort, amit az úgy fogad el, mint egy megelőző élet eseményeit, mert ez az egész képsor akkor magas fokú realitásértékkel bír. Az efféle képsorok pergetése közben szintén megvan az én-tudat. És a tudat ebbe az eseménysorba, mintegy megoldandó kvízként becsomagolja azt az okot, amire a terapeuta éppen kíváncsi. Hogy érthetőbb legyen:

Valaki asztmatikus nehézlégzésben szenved. Nem gyógyul, elmegy egy hipnoterapeutához. A páciens „tudata tudja” hogy az asztmatikus tünet egy olyan gyermekkori élmény miatt van, amit az emlékezésből kitörölt. Ekkor a ravasz „tudat” előad egy szimbólumdrámát, ami egy korábbi inkarnációszerű élménynek tűnik. Ebben azt mondja el, hogy a spanyol inkvizíció megfojtotta a pácienst egy előző életében, mint boszorkányt. Így mondják a reinkarnációban nem hívők. Ebben a jelenetsorban a lényeg benne van. Valamikor átélt egy olyan élményt, mint a fuldoklás. A terapeutának tudatosítani kell a beteggel, hogy ez a nehézlégzése egy trauma eredménye, nincs értelme tovább fenntartani. A pszichológus beavatkozik, az agykéreg megkerülésével, hipnotikus állapotban korrigálja az emléket, aminek eredményeképpen az asztmatikus nehéz légzés viharos gyorsasággal megszűnik.

Így lehet, hogy szervi megbetegedéseket is lehet hipnózissal gyógyítani, függetlenül attól, hogy reinkarnációs utazásnak vagy szimbólumdrámának fogja fel a kezelőorvos.

Ezért aztán a módszer hatásos, és teljesen mindegy, hogy hisz-e a terapeuta a reinkarnációban vagy se. Az egyik újjászületési élménynek, a másik szimbólumdrámának fogja fel, amit a páciens elmond, de gyógyítani mindkét esetben azonos módon kell.

− Azért a te eseted kissé más − mondta Anna. − Hiszen te egy halálközeli élményen is átestél, és ez az élményed hozott magával valamit az előző életedből. A portugál nyelvet.

− Stimmel. És ez az, amivel a szimbólumdráma nem tud mit kezdeni. Csak nagyon kacifántos magyarázatokat lehet kiagyalni... Ez az én egyik ászom. A másik az Histórias Estranhas. Mert Augusto barátomtól elkunyeráltam a számot.

És tudod Panka − Kerekes úgy szólította Schmidt Annát, ahogyan a gimiben mindenki − nemcsak ez a változás történt az életemben.

Aki tapasztalati szinten hisz a reinkarnációban, az nem élhet bele a vakvilágba. Annak felelőssége van. Felelőssége az életeiből adódóan, és abból a tudatból következően, hogy valamikor újra e földi létbe tér vissza.

Én már nem élhetek úgy, hogy: egy életünk van, azt teszek, amit akarok, utánam az özönvíz! Az ilyen embereket nem a keresztény félelme a pokoltól, a bűnhődéstől tart meg az erkölcs útján. Én, ellentétben sok más halálból visszatérttel, nem érzek semmiféle hivatástudatot ebből fakadóan. De az is igaz, hogy sokkal békésebb lettem. Sokkal megértőbb és elnézőbb embertársaimmal szemben. A tudat, hogy egyszer majd újjászületek nem engedi, hogy most úgy viselkedjek, úgy éljek, aminek majdan a levét issza az, akibe a lelkem költözik. Mert amit rosszul teszek én, annak az a valaki lesz a kárvallottja. És ha elfogadom azt, hogy a léleknek fejlődnie kell, és minden életben van feladata, amit ha jól megold, akkor továbblép, ha nem, akkor ismétel, ha ezt elfogadom, akkor pedig még inkább nagy a felelősségem.

Ez a fajta felelősség szükségszerűen hiányzik az ateistákból, a materialistákból, akik elvetik a lélek létezését. Ők ilyen szempontból teljesen szabadok. Az egyszer élünk bizonyossága felmenti őket minden erkölcsi gát alól, persze csak akkor, ha olyanok, hogy hajlanak felrúgni a korlátokat. Ez a vélemény nem jelent semmiféle beskatulyázást, besorolást. Tudod, ők az én szememben a legsajnálatraméltóbbak. Hiszen, ha minden kötél szakad, nekik még hitük sincs, amibe kapaszkodhatnának szükség esetén. És nem tudják, hogy ők is csak egy vallásban hisznek, mert az ateizmus is dogmákon nyugszik. Nem bizonyított tételeken.

12.

− Hát most felkeltetted az érdeklődésem. Ha a többi kollégád is ilyen fafejű, a fafejűt zárójelben mondom, nem kell mellre szívni, akkor keresek valakit aki megcsinálja velem ezt az utazást az előző életembe − mondta Éva, a háziasszony. − Hiszen ha valaki akar valamit, akkor megtalálja a módját. Igaz? − kérdezte Laurenti Magdát, aki bólintott.

− Ismerek is olyat, aki foglalkozik ezzel − mondta.

− És amikor Brazíliából hazajöttél, mit csináltál? − kérdezte Kerekest Éva.

− Az volt az elhatározásom, hogy megtanulom a hipnózist. Természetesen nem volt ismeretlen előttem, bizonyos dolgot tudtam is, de ha van az emberben egy parányi becsvágy, akkor azt, amit csinál, a legjobb tudása szerint akarja tenni. Két lehetőség volt: az egyik, hogy az ezoteria felé fordulok, és ott keresem a megoldást. Vannak akik gyakorolják a regressziós hipnózist. Tartanak tanfolyamokat, bárkit megtanítanak. De ők valamit nem tudnak, amit viszont én igen: itthon, ha szabad így mondani, akkor nemcsak szabályozva, hanem túl is van szabályozva a hipnotizőrök tevékenysége. Hivatalosan − laikusok számára − tiltott tevékenység.

Vajon tudják-e, hogy a monarchia „mágusai” közé tartozott Neukom Ferenc. Ő igazán szakképzett − ma így mondanánk: ezoterikus − volt. Kútfúró az eredeti szakmája, s lélekbúvár lett. Aztán egy alkalommal olyan mély hipnózisba vitte médiumát, Salamon Ellát, hogy soha többé nem tudta fölébreszteni. A hölgy az előadás közepén meghalt. Ez volt az első olyan hazai dokumentált eset, melyben a halál okaként a hipnózist jelölték meg. Annak ellenére, hogy a boncolásnál kiderült, hogy a hölgyet bármelyik pillanatban elvihette volna súlyos tüdőbaja, de halálának speciális helyszíne és körülménye egy belügyminisztériumi rendeletet eredményezett 1884-ben. Ez a rendelet megtiltotta a hipnózis használatát nem szakembereknek. Hozzáteszem, hogy egy orvos pszichológus nem járt volna így. A veszély abban rejlik, hogy a hipnózisban traumatikus emlékekbe ütközünk, és ezeket szakszerűen kell kezelni, lezárni, és úgy hozni vissza a pácienst a teljesen aktív tudatállapotba. A szakember tudja, hogyan kell befejezni, miként kell lezárnia, de ha szükséges, akkor feloldja, azaz kerek egésszé teszi a hipnózis által beindított lelki folyamatokat.

Tehát az első dolgom volt, hogy az Integratív Pszichoterápiás Egyesületnél beiratkoztam a szaktanfolyamra. Elismerem, mi jóval hosszabb ideig tanultunk, és sokkal hosszabb gyakorlat várt ránk, mintha egy ezoterikus tanfolyamra iratkoztam volna be. A gyakorlatot diplomás hipnoterapeuta felügyelete, úgynevezett szupervízor mellett végezzük, és amikor minden feltételnek megfeleltünk, kapjuk meg a működési engedélyt.

És innen semmi érdekes. Dolgozom...

− És nyilván gyűjtöd az adatokat... − mondta Laurenti Magda.

Kerekes elnevette magát.

− Hát persze! Több kötetnyi esettanulmányom van.

− Mert érdekel a dolog, és foglalkozol reinkarnációs kutatással, ne is tagadd!

− Ez nem publikus Magdi. Magam szórakozására csinálom. Hiszen izgat, rettenetesen izgat a dolog. Na, annyit azért elmondok, hogy szeretnék valamit találni, egy módszert, vagy bármit, amivel ki lehetne szűrni a páciens emlékei közül, hogy mi kapcsolódik ehhez és mi egy előző életéhez.

Ugyanis már nem elég, hogy tanult kollégáim azt mondják: nem tudományos, nem foglalkozunk vele. Ők elfelejtik, hogy a modern hipnózis nem létezne Mesmer nélkül, pedig az ő módszerei semmi esetre sem nevezhetők tudományosnak. Viszont a mesmerismusból fejlődött ki a hipnotizmus. Mesmer egész jó eredményeket ért el betegeinél, akiket egy vasreszelékkel teli kádba állított, megérintette őket egy vasrúddal, és azt mondta, hogy helyreállította a test magnetizmusát.

Ha ezt ma valakinek elmondod, azt mondja: lehet, hogy van benne valami, biztosan ezoterikus módszerekkel dolgozik a pasas. És elmondhatjuk, hogy van benne valami, mert Mesmer mintegy hatvan százalékos gyógyulási eredményt ért el. Egy reklámfilmben így fogalmaznának: Mesmer nélkül ez a film nem jöhetett volna létre, ahol a filmet a modern hipnózis jelenti

Akik ma reinkarnációval foglalkoznak ezoterikusnak vallják magukat. De lehet, hogy a tevékenységük egy eljövendő tudományág alapjainak lerakásához járul hozzá.

Valami ilyesfajta remény éltet, amikor összegyűjtöm az eseteket, és kísérletezgetek bizonyos technikákkal, amikkel rendszerezni lehetne a regressziós hipnózisban feljövő emlékeket.

− Na, Szabolcs, te mint szakember, mondd meg nekem, hogyan szerezhetek ismereteket a hipnotikus állapotról, ha te nem vagy hajlandó hipnotizálni és elvinni az előző életembe? − kérdezte Mosolygó Éva.

Kerekes elnevette magát. Szemével Vaskútit kereste. Egy szemöldökrántás, arra egy alig észrevehető bólintás volt a válasz.

− Kérdezd ki Vaskúti Pistát − mondta Évának.

Az asszony olyan kerekre nyitotta szemét, hogy ha nincs a szemüvege, akkor kiesett volna.

− A Pistát? Most?

− Hát persze, gyerek még az idő, és tudom, senki se fog unatkozni.

13.

Mosolygó Éva odaállt Vaskúti István elé, aki kissé a sötétbe húzódva Pincehelyivel beszélgetett inkább, mint arra figyelt volna, amit Kerekes elmondott.

− Na, Pista, gyerünk! − Éva belekarolt, és odahúzta maga mellé. − Ide szépen, középre, hogy mindenki hallhasson. És mesélj!

− De gyerekek! Én nem vagyok jó mesélő...

− Mindenki az, csak a megfelelő témát kell megtalálni... Igazam van picológus úr? − nézett Kerekesre.

− Úgy viselkedsz, mintha én lennék az etalon... Mintha amit én mondok, az a szentírás volna... Egyébként Pistának az a feladata − az én szereposztásomban − hogy elmondja, hogyan talált meg.

− Kit? Téged? − kérdezte Gesztenyés

− Persze.

− Nyilván elővette a tablóképet... ilyen egyszerű.

− Laci, ki tudta közületek, hogy hipnoterapeuta lettem? Na, ugye? De azért Pista megtalált.

MÁSODIK KÖNYV

VASKÚTI ISTVÁN

1.

− Hát... most akkor nekem... el kellene mesélnem, ugye a kezdeteket, igaz Szabolcs? − Vaskúti teljesen anyámasszony katonája módra viselkedett. Pedig nem volt gátlásos. De valószínűleg szokatlan volt számára ez a helyzet. − Na, jó. Csak ne engem okoljatok, ha nem lesz túl érdekfeszítő a történet.

− Nem kell efféle körítés, gyerünk, mesélj...

− Mesélnék is, csak kissé kellemetlen a dolog. Olyan, mintha nyilvános gyónást kellene tartanom.

− Figyelj Pista − szólt közbe Kerekes. − Azt már a vendéglőben elmondtad, hogyan kerültél a lejtőre, kezdjed ott, amikor elhatároztad, hogy kiutat keresel.

− Te csak ne vedd el a sztori sava-borsát! − mondta Gesztenyés savanyú arccal.

− Mert a más baja a legérdekesebb, mi? − nézett szúrós szemmel Gesztenyésre Vázsonyi Kollár.

− Hát persze. Abban nincs semmi érdekes, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A mesékben nem véletlenül ez az utolsó mondat. Az érdekes, az elmondandó események lezajlottak, innen már ebben az egy mondatban összefoglalható a sorsuk.

− Na, jó, akkor mondom... − Vaskúti a borospoharát a házigazda elé tartotta.

− Egy kis finom nyakolaj − mosolygott a férfi.

− Hát annyit, hogy ne a közepén kezdjem: a rendszerváltás után, hogy engedélyezték a félkarú rablók behozatalát, elkapott a játékszenvedély − kezdte Vaskúti a történetét. A férfin látszott, hogy izgul. – Nem tudom, mi fogott meg benne? Talán a csillogása, a géphangok, talán a szomszéd gép pénzvályújának csörgése? Nem tudom. Csak azt, hogy eleinte hetente jártam le, aztán egyre gyakrabban, míg hamarost mindennapos vendég lettem. Fél napokat töltöttem el az automaták előtt. Gyakorlatilag addig ültem ott, amíg pénz csörgött a zsebemben. Sokszor nyertem. Így aztán a zsebpénzem sokáig kitartott. Később már nem volt elég, a fizetésemet is oda hordtam. Teljesen elvesztettem az eszem. Nem érdekelt semmi. A család, a barátaim, ismerőseim, a munka, semmi... A legrettenetesebb az volt, amikor a feleségem a gyerekekkel elköltözött. Ott hagyott egyedül a lakásban. Pedig tudtam, hogy szeret. De nem családi élet az, amikor az ember nincs otthon, a gyerekek hétszámra nem látják az apjukat, és amikor otthon voltam, akkor meg a plafonon voltam az idegességtől, hogy nem mehetek, mert azt mondanom se kellett, hogy otthon csak akkor voltam, amikor üres volt a zsebem. Amikor a feleségem elment, nagyon megijedtem. Persze ígértem én fűt-fát, mindent, hogy ne hagyjon el.

Hát hogyan használhatott volna, amikor már eljátszottam, nem is egyszer, hogy abbahagyom. Sose bírtam egy hétnél tovább. És az az egy hét is pokol volt a család számára.

Jó fél évig tartott ez a helyzetet. Ha nyerésben voltam, valahogy rávettem magam, hogy ugorjak át a szemközti piac kifőzdéjébe, megettem egy üres főzeléket, a kajára is sajnáltam a pénzt!

Még az a szerencse, hogy nem ittam.

A rettenetes az egészben az volt, hogy viszonylag normálisnak éreztem magam, és állandó lelkifurdalásom volt, mert tudtam, hogy amit teszek, az marhaság, abba bele fogok hülyülni, kikészülök. És mégis, valami ott motoszkált bennem. Egy érzés, amit tiszta szívemből gyűlöltem. Egyrészt hallatlan vágyat éreztem arra, hogy nyerjek, másrészt pedig valamiért, valami megfoghatatlan érzéstől vezérelve tudtam, hogy nem lehet pénzem. Pontosan ezt: nem lehet pénzem, nem lehetek sose gazdag, nem lehet sose vagyonom. Tudtam, halál biztosan éreztem, bármekkora nyeremény ütné a markomat, azt itt hagynám a gépekben!

Azért, mert itt kell hagynom, azért, mert sose lehetek gazdag.

Ez maga volt az őrület.

És lehet, hogy bele is diliztem.

2.

− Egy nap úgy éreztem, kész, vége, ez nem mehet tovább... Valamit tennem kell. Igazándiból nem tudom, azaz nem emlékszem arra, hogy mi történt. Nelli, a feleségem mesélte el később... Én annyit tudok, hogy a padlón ültem, és ő vizet adott meg hideg ruhát tett a homlokomra.

Később megpróbáltam kibogozni, hogy mi történhetett velem?

Arra jutottam, hogy választást adtam magamnak.

Nelli az erkélyen talált rám, egy széken állva. Tudnotok kell, a tizediken lakunk. Egyik kezemben a mobilom, bebillentyűzve egy szám, és a kezem a hívásindító gombon volt.

Azt gondolom, így utólag, azon meditáltam, hogy kiugorjak-e, és ezzel pontot teszek mindenre, vagy hívjak-e fel valakit.

Később felhívta Nelli. Valaki, a nevére se emlékszem már, szinte nekitámadt, hogy adjon már egyenes választ, eladó-e a lakás, és mikor lehet megnézni? Szóval azon gondolkodtam, hogy eladom, de erre, megmondom őszintén, nem emlékszem. Mint ahogyan arra se, hogyan kerültem az erkélyről a lakásba. Csak azt tudom, hogy Nelli azt mondta: szeret, és megpróbál normális embert csinálni belőlem.

Kapva kaptam rajta.

Az ajánlaton, hogy elfogadjam a segítségét, és az asszony felkínált szerelmén is, hiszen több mint kilenc hónapja nem öleltem.

3.

− Nehéz, rohadt nehezek voltak az első napok, nekem elhihetitek! − Vaskúti hirtelen felállt, megkerülte a széket, és a támlájára támaszkodott. Kissé előrehajolt, mintha a szemben ülő társainak a szemébe akarna nézni. − És annak ellenére, hogy nehéz volt, mégis, valami megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Hogy mi adta a bizonyosságot, nem tudom, talán az én Nellim hallatlan elszántsága, de tudtam, most nem szabad feladnom, megtaláljuk a megoldást...

A feleségem nem hagyott magamra. Hazavitt. Nem engedte, hogy a lakásban maradjak éjszakára. Úgy sunnyogtam utána, nem mertem az apósom szemébe nézni, mert ő nyitott ajtót. Ott tornyosodott az ajtóban, széles válla most is mutatta, hogy valamikor sportolt. Frizurája is sportos, azaz rövidre nyírva, alig egy centis. Házikabátot viselt. Ez biztos jele volt, hogy a számítógép mellől állt fel. Azon kevesek közé tartozott, akik a számítógéppel és az internettel nyugdíj után ismerkedtek meg. Ezt egy kicsit nekem is köszönheti, mivel a gyerekek is a nagyszüleikhez költzöztek Nellivel, itt is szükségük volt az internetre, mint otthon, s ők vezették be a nagypapát a világháló titkaiba. S egy nagyapa mit meg nem tesz az unokák kedvéért!

Egy szót se szólt, de amikor bementünk Nelli szobájába, utánunk jött, és kérdőn nézett ránk. Egy rohadt szót se szólt, csak nézett, amíg zavarba nem jöttünk.

− Apuskám, segíteni kell Pistának, egyedül nem tud kikecmeregni ebből a helyzetből.

− Ezt, kedvesem, én legalább százszor elmondtam, és tőletek is legalább ennyiszer hallottam. Valami újat, ha szabad kérnem, valami újat mondjatok, amit még nem hallottunk unalomig az anyáddal.

− Itt van. Eljött. Most leülünk, és valamit kitalálunk. Ezt még nem hallottad.

− Valóban nem. De innen ki nem teszed a lábad fiam, amíg nem tudom, hogy mi az elképzelés, és mit csinálsz... − ezzel Kálmán bácsi, azaz Nelli papája kiment.

Tapintatos volt, sokáig nem nyitott ránk ajtót.

Csak amikor Katika, a kisebbik lányunk hazajött. Ő vezette be, és rám mutatott:

− Itt van... szüksége van a segítségre...

Kati a nyakamba ugrott.

− Jaj, papa, de jó hogy itt vagy! Megyünk haza? Mikor megyünk haza?

Nem mondhattam meg, hogy egyelőre nem lehet, mert viszonylag üres a lakás, a bútorok zöme az ócskásnál van, az áruk meg a játékgépekben.

Így ott maradtam, azt hiszem Kálmán bácsi ragaszkodott az állandó felügyelethez.

Azt találta ki, hogy együtt internetezünk.

Nem volt ellenemre.

Így találtuk meg néhány óra múlva Alfrédot.

4.

Alfréd egyszerűen Alfréd volt. Semmi vezetéknév, semmi más ismertető, csak ennyi. A www.alfred.alfred.hu oldalon találtunk rá, az ímél címe is ennyi: alfred@alfred.alfred.hu. Alfréd maga a megtestesült misztikum. A fényképen, ami a sötét tónusú oldal tetején arra hivatott, hogy a látogatót maradásra bírja, egy szúrós szemű férfi volt, sötétvörös köpenybe burkolózva, fején kámzsa, karját a mellén keresztbe fonta.

Amiért a honlapon maradtunk, az volt, hogy Alfréd azt hirdette, hogy regressziós hipnózissal és egyéb korszerű ezoterikus módszerekkel gyógyít. Eredményesen kezel mindent, bármivel is forduljanak hozzá, szervi vagy lelki bajokat. Úgy tűnt, számára nincs lehetetlen.

Kálmán bácsi el akart menni az oldalról, de egy belső sugallatra lefogtam a kezét.

− Felírom a telefonszámát...

− Csak nem ehhez akarsz elmenni? − kérdezte annyi lenézéssel a hangjában, amennyi az „ehhez” szóba belefért.

− Hátha tud segíteni? Különleges helyzet különleges kezelést igényel.

− Nem szeretem az ilyet. Ha azt mondja, hogy bizonyos területen otthonosan mozog, és sikeresen gyógyít, az sokkal meggyőzőbb, de aki mindenhez ért, az semmit se tud igazán... nem, ezt a pasast én nem keresném meg, semmi pénzért.

− Ha én azt tudnám, papa, hogy mi az, ami megfogott benne... De az biztos, hogy ha ránézek, akkor már nincs annyira kedvem a játékhoz se.

Ez hatott. Pedig higgyétek el, valóban így volt. Hallatlan szuggesztív volt a pasas. Így a képernyőn, csak fotón is. Miért ne tudna segíteni, kérdeztem magamtól. Ne kérdezzétek, hogy miért nem kerestem orvost, mint később azért mégis megtettem, erre nincs válasz. Az ember cselekedeteit sokszor nem lehet megmagyarázni, és értelmes indokot maga se tud felhozni.

5.

− Hát, nem mondom, hogy túlzottan nyugodt lettem volna. De ha már belekezdtem, akkor végigmegyek az úton... − Vaskúti István mosolyogva mesélte találkozását Alfréddal.

− Az első nehézség akkor adódott, amikor Nelli közölte, ő is jön velem. Ennek igen ellene voltam, mert nem tudtam, hogy Alfréd mit szól, meg valahogy úgy éreztem, hogy ami itt történik, az csak kettőnkre tartozik, az asszonyra nem. Aztán persze beleegyeztem, amikor azt mondta, hogy csak a kapuig kísér. Ekkor rájöttem, hogy valójában azt ellenőrzi, hogy a kezelési honoráriumot hova viszem, és biztos akart lenni, hogy nem a rohadék játékgépeket zabáltatom meg vele. Ez kicsit rosszul esett, de nem lehetett egy szavam se.

Nelli viselkedése teljesen logikus volt.

Hát együtt mentünk. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi van kiírva a kapucsengőre, rögtön megkerestem a kaput. Persze ehhez tudni kell, hogy ha valahova időre megyek, akkor legalább öt perccel előbb érkezem, csak azért, hogy másodperc pontosan csengethessek. A kapura is Alfréd volt írva, semmi több. Szerettem volna kikérdezni a leveles postást, milyen névre érkeznek a küldeményei, persze a hivatalosak. Nem hinném, hogy a népesség-nyilvántartóban is megelégednek egy Alfréddal. Kivártam az időmet, tíz előtt két perccel csöngettem. Az ajtózár berreg, beléptem a földszintes ház kapuján. Mintha börtönben lennék! A ház U alakú, a lakások előtt emelt folyosó, derékig érő fal fut körbe. Egyszerűen nyomasztó, rettenetes érzés: mindenütt vasajtóval, ráccsal lezárva a lakásokhoz vezető folyosószakasz, a lakásajtók is rács mögött. Fantasztikus! Csak ott, ahova éppen igyekszem, ott nincs. Odaérek, és az ajtó rögtön nyílik, mintha odabentről figyelték volna az érkezésem.

Aki ajtót nyit, első látásra kissé meghökkentő: majd két méter magas, szinte óriás, ha nem lenne szikár a pasas, kicsit púpos, vagy csak inkább hajlott hátú, bozontos hajkoronát visel, ahogy jobban megnézi az ember olyan érzése van, hogy „boszorkányos” vagy kissé „egzaltált” külsőt kellene keltenie, de számomra nem az, inkább azt látom, hogy kicsit ritka a haja, és a természetes sötétszőkébe belefestve, elől kékes, a homlok mellett kissé zöldes-vöröses árnyalatú. Mindez jó magasra fésülve, nyilván a pasi nem érezte elégnek a természetes két métert, hát magasságát volt hivatva növelni.

Ahogy rám nézett kissé kancsalnak tűnt. Csak annyira, hogy észrevettem, de nem zavart. A férfi az utcán teljesen jellegtelen lenne, de itt a lakásban jelenség!

A bemutatkozásnál nem tudott meglepni.

− Alfréd... − nyújtott kezet. Elrebegtem a sajátom, amit úgyis tudott a telefonbeszélgetésből. A kézfogás nem hinném, hogy úgy sikerült, ahogyan elképzelte, mert a vasmarok szorítását viszonozni tudtam, pár pillanatig szorítottunk, aztán szinte egyszerre nevettük el magunkat.

Valamilyen ázsiai ruhát viselt, narancsszínű klepetust, fényes anyagból szabva. A kínai boltban nyilván nem számítottak ekkora vevőre, mert a vádlijáig ért mindössze, ahelyett, hogy a földet söpörte volna, gondolom annak is örült, hogy nem volt szűk, a lábán pár vékony szíjból kötött szandál, vagy talán csak papucs.

A lakás viszonylag nagynak tűnt, de nem a hallba mentünk, hanem az előtérből egy kis szobába tessékelt, aminek nyitva volt az ajtaja. Ahogy beléptem rögtön éreztem a számomra hallatlanul kellemes illatot: füstölőt égetett. Halk zene hallatszott, ezt is szeretem, valamiféle indiai zene duruzsolt a mini hifiből. A kis szoba zsúfolt és tágas egyszerre. Tágas, mert a falak mentén polcok, és egy íróasztaltól egy foteltől és egy heverőtől eltekintve nincs más berendezési tárgy. Zsúfolt, mert a polcok tele mindenféle „árucikkel”. Amit ismerek: kínai szobrocskák, füstölők, és mindenféle „kultikus” szobor, gondolom a reikiség külső megnyilvánulásai. Sok-sok könyv, mind ezoterikus. Lehet, hogy azt illenék sugallni, hogy Alfréd maga a megtestesült keleti tudás...

Az íróasztal mellett a fal „tacepaókkal” teli. Nyomtatott képek, egy csajról nem tudtam levenni a szemem. Ismerős, de nem tudom, hogy honnan? Biztosan nem a sarki boltban eladó. Barátok közt?, nem, nem hiszem... Honnan a fenéből ismerős? Nyilván Alfréd „nagyságát” hivatott hirdetni, mert az egyik képen ölelkeznek, szigorúan baráti ölelés, a nő pofijáról lerí, hogy örül a találkozásnak... Aztán hopp! Megvan! Az egyik kereskedelmi tévé műsorvezetője.

Innentől legalább nem idegesít, és tudtam arra figyelni, amit Alfréd mondott.

A többi falragasz különböző „oklevél”, szigorúan nem magyarul, valami Umbulda szöveg a tetején, meg Alfred, az egyiken egy elemlámpa a háttérkép, és a német Licht szót kiveszem, hát úgy látszik ő a fény a sötét magyar éjszakában. Azt hiszem, az Internetről száz ilyet le tudnék tölteni, hiszen egyiken sincs se pecsét, se aláírás, csak dicshimnusz...

Közben beszélgetünk. Hangja ellentétes a megjelenésével. Ércesen cseng, ellentmondást nem tűr. A beszélgetés úgy zajlott, hogy ő „kinyilatkoztatott”.

A bajommal a legjobb helyre jöttem, mert ennek a szenvedélynek valami múltban gyökerező oka van, ezért utazást teszünk előző életeimben, hogy kideríthesse, vajon mit követett el az a valaki, aki ugyanazt a lelket hordozta, mint én most.

Ez teljesen váratlanul ért.

Meghökkentem, de egyben lelkesedtem is, és a jó fenébe kívántam Alfrédot. Utólag már nem csodálkozom, hogy milyen érzelmi vihart váltott ki belőlem a szó: újjászületés.

Elmondja, hogy mi történik majd: levisz alfába.

Erről hallottam valamit, amikor valaki azzal fűzte az agyam, hogy agykontroll meg minden, és akkor képes leszek uralkodni a játékszenvedélyemen. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy a három ujjam össze kell tennem, és alfában leszek, ahol minden könnyen megy, mint a sicc!

Magyarán dunsztom nem volt a dolgokról.

Alfréd mondja a tudnivalókat: hipnózis alatt a tudatomnál leszek, érzékelem a környezetet, de bármi történik, semmi esetre ne ugorjak fel, mert akkor baj lehet. Csak ő hozhat vissza a múltból, ahova ebben az állapotban kerülök. Az eseményre két példát mond: csöngetnek, vagy valami trauma ér az egyik előző életemben.

Megígértem, de ez szöget ütött a fejemben: miféle trauma? Hát ez nem olyan, hogy ülök a lelki moziban, és figyelem, hogy mi zajlik a vásznon? Hogyan peregnek az életeim?

− Valóban nem így megy? Mert valami ilyesmire gondoltam én is... − szólalt meg Mosolygó Éva, akin látszott, hogy feszült figyelemmel kísérte az elbeszélést.

− Hát nem. Mindjárt rátérek − mondta Vaskúti István, és kiitta a borospohár alján összegyűlt pár cseppet, amit folyamatos rázogatással sikerült beszéd közben összeterelnie.

Még néhány technikai jellegű információ: magnófelvétel nincs, majd leírja, amit mondok, később letisztázza, és elküldi – megegyezünk, hogy − ímélben.

Aztán kikérdezett, mennyire hiszem a reinkarnációt.

Megnyugtattam, hogy igen, pedig nem. Mindenesetre jó lenne, ha így lenne, de ezt nem kötöttem az orrára.

6.

Elkezdtük. A fotelban foglaltam helyet. Húsz perc alatt levisz alfába, ígérte. Meglehetősen monoton hangra váltott, és utasításokat adott ilyenformán:

− Érzi, hogy elnehezül a lába... ez kellemes érzés..., hagyja, hogy ellazuljanak az izmai... Kellemes meleget érez... Csukja be a szemét, úgy könnyebb, mert a pillái is nehezülnek... Majd egyre feljebb és feljebb kúszik ez a kellemes érzés..., már a keze..., karja... nehéz, elnehezül minden...

Persze ez nem ilyen gyorsan megy, biztos eltartott vagy húsz percig, csak amikor közölte, hogy nem tudom mozdítani a végtagjaimat, akkor éreztem, hogy valami nem stimmel, mert miért ne tudnám?

Igaz, nem próbáltam, mert ez az állapot hallatlanul kellemes volt. Totális lazaság, valamiféle oldottság, de ugyanakkor valami rezignáltság is vegyül bele. Ezt nem tudom jobban fogalmazni, ez egy kicsit olyasmi, hogy most hagyom magam, bármi történik.

Ugyanakkor vártam, hogy mikor kerülök ki magamból, de végig bent maradtam. Oly annyira, hogy nem tudtam különválasztani a gondolkodást, és az előző életben tett utazást...

Alfréd kérdezgetett, és én nem értettem, hogy most mi a baja? Azt ígérte, elvisz az előző életembe, és nem hagy elmenni, hanem azt kérdezi, hogy mit látok? Hát mit? Semmit! Nagy feketeséget, olyan állapot, amikor az agyad néhány másodpercre ki tudod kapcsolni, és sikerül nem gondolni semmire. Olyan fekete függöny... Jelzem ezt nem sokszor sikerül megcsinálnom. Hiába akarok nem gondolni semmire, az agyam állandóan jár, mint a motolla. Képtelen vagyok semmire se gondolni, mert a gondolatok elkalandoznak, a képsorok peregnek, nem tudom kordában tartani őket. És most ez a pasi azt kérdezi, hogy mit látok, és kiderül, hogy semmit. Érthetetlen. Teljességgel érthetetlen.

Alfréd meg közben erősködik, hogy mondjam el, hol vagyok? Meséljem el, mit láttam.

Nem értettem, hogy mit akar valójában, hiszen úgy éreztem, azt mondok, amit akarok. Hiszen nem képes ellenőrizni. Közben gondolkodtam, bizton tudom, hogy tudatos magamnál voltam, semmit, de semmit nem tudott volna rám kényszeríteni, mert azt mondják, aki hipnotizálva van, az nem tud ellenállni.

Vajon ez a fajta hipnózis valami más?

Ezt nem tudom elképzelni. Még azt se igazából, hogy most hipnotizált állapotban vagyok.

És ekkor jött egy olyan érzés, hogy nem szabad ezt a szegény pasast cserben hagyni, hát mondani kellene valamit. De mit, a fene egye meg, mit mondjak neki? Valami duma kell...

És akkor elkezdtem mesélni neki. Hogy miről beszéltem? Elmondtam neki, azokat a képeket, amik az elhatározás után felvillantak előttem. Mert természetes, hogy ha működik az agy, akkor képek villannak fel. De hát Alfréd utazást ígért a múltamban, az előző életemben, sőt életeimben...

Az első, amit láttam: egy óriási tér, messze hegyek, kristálytiszta égbolt, és én nem látok semmit, mert valami sötét gomolygásban vagyok, amiből kilátok, de sem magamat, sem a fejemtől lefelé nem láttam semmit.

Ez egy villanás volt, hát el se mondtam Alfrédnak.

Aztán sokat nyűglődtem egy kisváros képével: egy terméskőből épült templomtorony élesen kirajzolódik a kék égbolton, messze havas hegylánc... Hát azért nem hiszem, hogy ez előző „életkép” mert közben azon filóztam, hogy pont ilyennek képzeltem el Pulát, amikor Salamon király megérkezik önkéntes száműzetésébe. És tépelődtem, hogy ezen a vonalon folytassam-e?

Viszont volt egy kép, ami a felvillanása után egy jópofa sztorivá „fajult”, és olyan környezetben, ahol nem voltam még: Erdélyben a havasokban egy hegyi fogadós lett volna az apám, de hát az igazság az, hogy olvastam Tamási Áron könyveit, és Ábel a rengetegben volt... szóval erre is van magyarázatom...

Amikor már rohadtul elültem a fenekem, és nem mertem-akartam mondani, hogy már jó lenne befejezni, végre közölte: most fel fog ébreszteni. Nyilván látta, hogy a mozdulni képtelen lábam igencsak mocorog, és a súlyos, ólom nehéz kezemmel hol itt, hol ott simogatom a fotel karfáját.

Nem akartam elkeseríteni, hogy felesleges, köszike, de teljesen magamnál vagyok, mégiscsak kiszámolt a „hipnózisból”, és mire azt mondta, hogy ki tudom nyitni a szemem, láss csodát, ki is nyitottam!

Sajnálom, hogy azzal az érzéssel jöttem el, hogy: na, ide se jövök többet a gyógyulásom érdekében!

Az azonban tuti: úgy elfáradtam az ücsörgésben, hogy az valami fantasztikus! És egész nap agyilag kiütve éreztem magam!

És még valami: el tudom képzelni, hogy ez a pasas komolyan hisz abban, amit csinál. Ha pedig hisz benne, akkor nyilván nem szélhámos... a maga szempontjából... Lehet, hogy én nem vagyok jó alany a hipnózisra.

Mondta azt is, hogy: aki túlzottan akarja, azt általában nem lehet hipnotizálni.

Nem tudom...

Alfréd nem egyetemen tanulta a tudományát, neki „jó könyvei” vannak, és szorgalmas, és volt egy mestere, aki megtanította mindenre, és aki már Nepálban él.

Ez egyébként aranyos: ez a „Nepálban élés” nyilván azt hivatott sugallni, hogy mennyire de nagyon, de teljesen-totálisan, szőröstül-bőrüstül keleti és misztikus, és felsőbbrendű ez az egész és mennyire nagy embertől tanult. Lehet, hogy hamarosan ő is Nepálba megy? Jó lenne tudni, hogy a Mester mit csinál a himalájai királyságban? Lehet, hogy jól fizetett sherpa? Vagy a helyi Mekiben szedi össze a tálcákat?

Később viszont már bizonytalan lettem, miután átolvastam pár pszichológiai oldalt az interneten. Elképzelhető, hogy valóban „alfában” voltam.

Ugyanis, ha ezek a képek azonosak lettek volna a tudatos állapot képeivel, akkor lettek volna hangok, lettek volna arcok... de nem. Itt minden tök süket és csend volt, talán a természet zaja volt az egyetlen, de erre most nem vennék mérget. Mondjam így: minden bizonytalan volt, egyedül én voltam biztos az egészben, az, hogy mindez velem történik.

A másik: akiket „láttam”, azok mind-mind arctalanok voltak. Egyet sem tudtam kivenni, még a közelikét se! Volt egy képem, amikor ott ültek az asztalnál a „szüleim” és az arcuk helyén egy-egy ráncos folt volt.

Hát oda lyukadtam ki, hogy semmire se jutottam. Már kezdtem arra hajlani, hogy „valami van, de még nem az igazi”.

7.

Az alábbi jegyzőkönyvet Alfréd megküldte Vaskútinak. „K” betűvel a kérdést jelölte, „V” betűvel a választ. Alfréd − általában Vaskúti fizikai állapotával kapcsolatos − kommentárjait zárójelbe tette és vastag dőlt betűvel szedte. Ehhez István később kommentárokat fűzött.

ESETTANULMÁNY

Regressziós hipnózis: Vaskúti István – kora: 45 év, Budapest, 199.. 06. 09.

K: Oda menj, ami fontos és jelentős a mostani életed szempontjából és mondd el, hogy mit látsz.

V: Nem látok semmit…

K: Milyen színt látsz?

V: Csak sötétséget… azt érzem, hogy egy piacon vagyok…, de nem látom, csak érzem…

K: Milyen minőségben vagy ott? Vásárló vagy, vagy eladó, vagy csak nézelődő?

V: …inkább nézelődő…, nagy nyüzsgés van… dél van… ilyen… kék az ég, messze hegyek és van valami terméskövekből rakott… olyan mint egy középkori kisváros.

K: Látod önmagad?

V: Nem… lökdösődés van… de nem látom… előttem egy ló vagy szamár van, nem látok tőle.

K: Jó, most arra kérlek lépj ki a ló vagy szamár mögül és nézz körül. Milyen ruha van rajtad?

V: …nem tudom...

K: Milyen érzés itt lenni?

V: Valamiért ide kellett jönni… olyan mintha csizma lenne… furcsa, hogy csizma van a lábamon…

K: A ruhád milyen?

V: …változik… nem..., úgy érzem, hogy nem az a ruha van rajtam, amit szoktam viselni. Valami fehéres nadrágnak kellene lenni… és bocskor-szerűségnek kéne lenni, de nem ilyen van rajtam… barna nadrág.

K: Jól van. Most indulj el ezen a piacon valamerre.

V: …egy keskeny sikátor... a torony mellett… ott hűvös van.

K: Látsz ismerősöket?

V: Senkit nem látok, egyedül vagyok.

K: Milyen nemű vagy?

V: Férfi.

K: Hány éves vagy?

V: …nem tudom… nagy fekete bajszom van… kucsma van rajtam…

K: Mi ez a hely ahol vagy? Milyen ország? Milyen város?

V: Hegyek vannak körülöttem.

K: Mekkorák?

V: Magasak. Kék az ég… dél van…, egészen biztosan.

K: Milyen jelentősége van annak, hogy dél van?

V: A fényből gondolom, hogy dél van, de nincs melegem… fel vagyok öltözve…

K: Milyen évet írunk?

V: …nem tudom...

K: Jól van. Most arra kérlek, hogy ugorj előre egy olyan eseményhez, amely fontos és jelentős volt ebben az életedben… és mondd el, hogy mit látsz.

V: …nem látok semmit…

K: Látod önmagad?

V: Nem…

K: Jól van, akkor most arra kérlek, hogy ugorj előre ebben az életedben a halálod napjáig. Még nem haltál meg, nem mentél át a szellemvilágba, de ez életed utolsó napja… és mondd el, hogy mit látsz.

V: Nem látok semmit, csak a vállam fáj.

K: Mi történt a válladdal?

V: Nem tudom… valami harcmezőn vagyok… és mindent a földről látok. Valami lovas van a közelben, de nem látom, illetve… időnként… ilyen sisakos lovas… valami forgója van a sisakon… Már nem fáj a vállam… már nem fáj semmim… A lovas valami olyasmi, mint egy vértes… páncélos… a lován is páncélok vannak… mint a nehéz lovasság.

K: Veled mi történik közben?

V: Fekszem a földön… olyan mintha könyökölnék és úgy néznék… tulajdonképpen semmi sem tiszta, csak az az egy lovas.

K: Jól van, most menj bele a halál-élménybe és figyeld meg, hogy mi történik, amikor a lelked elhagyja a testedet.

V: Látok egy falut… ahol gyerek voltam….

K: Mekkora gyermek vagy most?

V: Olyan 8-9 éves.

K: És mi történik?

V: Valami nyájat őrzök, szaladok egy domboldalon fölfelé.

K: Hogy érzed magad közben?

V: Semmi különös, jól.

K: Látod-e az állatokat, amiket őrzöl?

V: Nem.

K: Nézz körül erről a domboldalról. Mit látsz?

V: A völgyben van egy falu… nádtetős kunyhók és karókból készült kerítések vannak…

K: Látsz embereket?

V: Nem látok…, fönn vagyunk a hegyen… félek egy medvétől.

K: Találkoztál már ezzel a medvével?

V: Nem… nagy, hatalmas és vörös a szeme…, valaki megöli a medvét. Lehet, hogy az apám… nevet rám. Megyünk föl a hegyre és fogja a kezem. Ott van a házunk a hegyen, egy tisztáson..., nagy fenyvesek vannak körülötte.

K: Csak ketten éltek itt?

V: Az anyám is ott van és egy baba van vele. Az anyám fiatal és szőke.

K: Milyen a családi kapcsolat közöttetek?

V: Szeretem őket. Az apám valamilyen sípon vagy furulya-szerűségen játszik… szekér jött a házhoz és rajta zsákok vannak… és lerakják a zsákokat.

K: Mi van a zsákokban?

V: Malomból jött a kocsi… szekér… valamit őröltek.

K: Mivel foglalkozik a családod?

V: Nem tudom.

K: Mi a falu neve?

V: Nem faluban vagyunk, egy egyedülálló házban.

K: Mi a terület neve, ahol vagytok?

V: Erdély.

K: Milyen évet írunk?

V: Nem tudom… apámnak van egy puskája.

K: Miért tart az apád puskát?

V: Amikor elmegy, mindig elviszi.

K: Vadászik valamire?

K: A szobánkban vannak... ilyen... izé... állatszarvak… ilyen szarvak a falon. Az anyám valamilyen nagy húst süt. Kiviszi az udvarra, és leteszi az asztalra. Én meg viszek egy kancsót oda ahhoz az asztalhoz. Ott ketten ülnek és esznek.

K: Ismered őket?

V: Az egyik az a… aki jött a szekérrel… (izgatottá válik a légzése) …meg akar szidni az egyik… én meg elszaladok… az meg kiabál… én meg kinevetem… mert vizet vittem neki nem bort. Az anyám megfenyeget, hogy majd kikapok, és ő ad nekik bort, de az anyám is nevet. Az apám is leül oda hozzájuk és isznak, meg nevetnek, meg beszélgetnek.

K: Most 8 éves vagy. Miről ábrándozol, mi szeretnél lenni, ha felnőtt leszel?

Itt rögtön beugrott egy város képe, amiről tudtam, hogy Krakkó, de hogy honnan, ez számomra is rejtély volt, de erről hallgattam Alfréd előtt. És ebben az állapotban valahogyan nagyon furcsán jöttek az információk: nem hallottam, nem emlékeztem, hanem „éreztem”, „megéreztem” őket. És ettől kezdve egyszerűen tudtam.

V: Egyszer fel kéne ülni az egyik ilyen szekérre, amelyik megáll a fogadónál.

K: Miért olyan vonzó ez a fogadó?

V: Az a fogadó az apámé. Szeretem hallgatni, amit… akik... megállnak nálunk… amit mesélnek. Arról mesélnek..., hogy... merrefelé járnak...

K: Mi a legfontosabb számodra ebben az életben?

V: Valahonnan hazajöttem…

Itt megint mást mondtam, illetve nem válaszoltam a kérdésre. Mert az igaz, hogy a következő kép, amit láttam az, hogy hazaérkezem, de igenis tudtam, hogy a számomra a legfontosabb az életben az utazás. A megismerés, a más országokba való eljutás... És ezeket azért tudtam később elmondani, mert az „érzés”, ami a felvillanásnál is rövidebb ideig tartott, mindent tartalmazott ezzel kapcsolatban, és ez a furcsaság végigkísért: mindig komplex ismeretekhez jutottam, ha egy kérdésre „megéreztem” a választ. De az is igaz, hogy ezeket legtöbbször megtartottam magamnak, és teljesen bizonytalan voltam abban, hogy ez tudatos elhallgatás volt, vagy csak akkor az érzés nem tudott megfogalmazódni, elsuhant, s később, amikor felidéztem ezeket, akkor meglepve tapasztaltam, hogy sokkal többet tudok elmondani, mint amit akkor ott éreztem.

K: Most hány éves vagy?

V: Férfi vagyok, olyan… kardom van és katonacsizma van rajtam… meg olyan valami… köpenyféle… ők az apám meg az anyám öregek… és egy asszony jön ki a házból és nevet… ő a húgom… örül, hogy hazajöttem olyan messziről. Azt hitte, hogy nem fog majd látni… és én nagyon jól érzem magam…

K: Hol voltál?

V: Nagyon messze… valahol… katona vagyok. Olyan a ruhám, mint... amit... a spanyol vagy francia képeken lehet látni...

K: Harcoltatok valaki ellen?

V: Nem tudom… pénzt teszek le az asztalra… ilyen… izé... ilyen bőrzacskóban. Az egyik kezem fából van, csak a balt tudom használni...

K: Mi történt a kezeddel?

V: Nem tudom.

K: Hogy hívják a húgodat?

V: Olyan, mintha valami RUSZKA lenne, nem tudom… Ülök egy lovon… és az ágaskodik. Éjszaka van… erdőben… ilyen… fúj a szél… meg a lovam patkója csattog a köveken… és érdekes… ágaskodik… és jönnek… farkasok. Most legurulok… (izgatottá válik, az arcán látszik a félelem) le… legurultam a hegyoldalon… sziklákon (izgatott légzés), ráestem egy sziklára… hegyes… éles sziklára… hanyatt estem rá, és ott fekszem a sziklán. Eltört a gerincem… de nem fáj, mert az arcom sima (utalás arra, hogy kívülről szemléli önmagát) Éjszaka van… a hold… felhők között… fenyvesek… szép a vidék. Nincs szél. Minden… nagyon nyugodt minden… ez nagyon kellemes… a farkasok is elmentek… csönd van… sötétedik…

A húgom a neve „ruscǎ”-ra végződött. Tudni kellene (esetleg) olyan román női nevet, ami így végződik? Olyan „érzésem” volt, hogy körülbelül Petruscǎ a név.

K: Veled mi történik? (feszeng, izgatott) Mit érzel? Mit látsz? (nagyot sóhajt, feszeng) Mi történik most?

V: Piactéren vagyok… kisvárosban.

K: Ez ugyanaz a piactér, ahol az előbb jártál?

V: Ugyanaz… és sokan vannak… mindig látok egy alakot, aki egyik kezét felemeli… és nem tudom, hogy fenyeget, vagy nem fenyeget… vagy hív... nem tudom... valamilyen várfal mellett vagyok...

K: Hány éves vagy?

V: Felnőtt vagyok… azt hiszem, valaki keres…

K: Miért keresnek?

V: Azt nem tudom, csak… nem olyan ruhában vagyok, mint szoktam lenni…

K: Esetleg álcázod magad?

V: Nem tudom… sokan meg akarnak találni…

K: Milyen évet írunk?

V: Nem tudom.

K: Mi ennek a városnak a neve, ahol vagy?

V: ESZPULA. Temetőben lakom.

Alfréd itt nem értette amit mondtam. Az eredeti mondat így hangzott: „Ez Pula”, de nyilván ebben az állapotban nem ejtettem tisztán a szavakat.

K: Miért laksz ott?

V: …olyanok, mintha kicsi kő házak lennének… és oda be lehet bújni, ha esik az eső.

K: Akik keresnek téged, üldöznek?

V: Valamit akarnak, csak én nem akarom, hogy megtaláljanak. Nem félek tőlük.

K: Most mi történik?

V: A temetőben vagyok… valamiből iszom… és várok valakit.

K: Ki azt, akit vársz?

V: …Egy nő jön lefelé a temető útján… ott valahol lefelé… odajön a… ahol én vagyok.

K: Kicsoda neked ez a nő?

V: Ad nekem pénzt… én meg adok neki valamit… valamit…, egy zacskót. Gyógyfüvek vannak a zacskóban.

K: Mivel foglalkozol?

V: Gyógyítom az embereket. Gyógyfüveket szedek. Az emberek nem mondják meg, hogy hol vagyok.

K: Ott van még a nő?

V: Elment. Elvitte az orvosságot.

K: Jól van. Akkor most arra kérlek, hogy ugorj előre ebben az életedben egy olyan ponthoz, ami fontos és jelentős volt, és mondd el, hogy mit látsz. Most hány éves vagy?

V: Öreg vagyok, ősz vagyok és fehér a szakállam. Hosszú fehér szakállam van… (idegesen rángatózik a szája, mintha rágna valamit)…jaj nekem… (alig hallhatóan, suttogva mondta)

K: Mi történik?

V: Meg akarok halni… mert börtönbe vagyok… igen, börtönben vagyok… nyirkos is… valami várnak a börtönébe vagyok… már rég… már régen bezártak ide a börtönbe.

K: Miért zártak be?

V: Mert nem tudtam meggyógyítani… és börtönbe záratott. Mert a gyógyfüvek nem használnak, de én mondtam, hogy én nem… és csak gyógyítani tudok.

K: Ki ez, akit nem tudtál meggyógyítani?

V: Egy... nőt... asszonyt... nem tudtam őt meggyógyítani….

K: Most mi történik?

V: Börtönben vagyok… odakint… lekiabál nekem, hogy csodadoktor… de én mondtam neki, hogy … én csak gyógyítani tudok.

K: Jól van. Most arra kérlek, hogy ugorj előre a halálod napjáig. Még nem haltál meg, de ez életed utolsó napja, és mondd el, hogy mit látsz.

V: A börtönben vagyok. Nem tudok enni… éhes vagyok, de nem tudok enni.

K: Hány éves vagy?

V: Nagyon öreg vagyok.

K: És milyen évet írunk?

V: …a múlt hónapban volt az ünnep… akkor még tudtam enni…

K: Fájdalmaid vannak?

V: Nincsenek, csak éhes vagyok…

K: Mióta nem ettél?

V: Az ünnepen még ettem…

K: Mi az, ami miatt nem tudsz enni?

V: …katonák… beszélgetnek…

K: Miről beszélgetnek?

V: Királyról beszélnek… menekül… elmenekült otthonról a király…

K: Hogy hívják ezt a királyt?

V: …hát ez… a mi királyunk… menekül… aki szigetekről menekül… hajóval…

Alfréd itt megint nem értette a választ. Biztosan tudom, hogy azt mondtam, hogy a király a szigetre menekül. Elképzelhető, hogy a király IV. Béla, és akkor a tatárjárás korában történt volna az esemény?

K: És veled mi történik?

V: Én csak fekszem a földön, és éhes vagyok… szomjas vagyok…

K: Most engedd, hogy elérkezzen a halál pillanata és figyeld meg, hogy mi történik a lelkeddel.

V: (nagyot sóhajt) …ez jó… kitágul a világ…

K: Mit érzel? Mit látsz?

V: Meghaltam. Elviszik a... izét... a katonák… ez valamilyen nagy ház volt, ahol voltam a börtönben. Nagy ház volt… nem, ez inkább egy vár... pincében… templomtoronyból látni a tengert… messze…

K: Mi történik a lelkeddel?

V: Olyan, mintha csend jönne felém… csend és a nyugalom jön…

K: Mit látsz magad körül?

V: Nem látok semmit…

8.

Amikor kimentem az utcára Nellit a közeli parkban találtam meg. Töviről hegyire elmeséltem neki, hogy mi történt. És azt is, hogy mennyire szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy Alfréd lesz az igazi, aki a bajomtól megszabadít. Ugyanis azzal váltunk el, hogy ugyan most nem találtuk meg az okát ennek a játékszenvedélynek, de biztosan előjön pár ülés után, nem kell elkeseredni.

Hát nem keseredtem el, de úgy döntöttem, hogy valami más után nézek.

− Akkor a következő volt Szabolcs? − kérdezte Mosolygó Éva. − Tudod Pista, azt hiszem, más lett volna a véleményed arról, amit átéltél, ha előtte tájékozódsz... Ha nem úgy mész oda, hogy dunsztod nincs, mi történik majd veled.

− Igazad lehet. De akkor esetleg nem találom meg Szabolcsot!

− És tényleg, hogyan sikerült ráakadnod?

− Internet... ez a bűvös szó manapság, nem? Ha valamit keresel, akkor először nézz körül a világháló magyar sarkában. Egyre inkább igaz az, hogy aki nincs az interneten, az valójában nincs, nem is létezik... Nyilvánvaló, hogy egy pszichológushoz kell elmennem ezután a szerencsétlen kitérő után. Én legalább is akkor így gondoltam. És hogy ez egy nagy átverés volt, dühös is voltam.

Ja, most Szabolcsról kellene elmondanom, hogyan találtam rá.

9.

− Nem tudom, ki mennyire hisz a véletlenekben? Én egyre kevésbé. Ugyanis ehhez tudni kell, hogy amikor Alfrédtól bandukoltunk haza, szóba kerültek valahogyan az osztálytársak. Csak úgy általában. Mindketten megpróbáltuk felidézni az osztálynévsort. Nelli lett a győztes. Ő folyékonyan fújta a saját osztálynévsorát, nekem meg úgy kellett összeszedni, és még így se ugrott be mindenki neve. Így aztán a véletlen, vagy a sors hozta, de a felidézett nevek élénken éltek mindkettőnkben.

Nelli ült a számítógép elé, én ledőltem a heverőre, és a délutánt rágtam magamban. Egyszerűen nem akartam elhinni azt se, hogy volt valami köze az előző életeimhez a felvillant képeknek, és azt is egyre inkább éreztem, hogy „valami van”, egyre több furcsaságot fedeztem fel, így például az emberek arctalansága volt feltűnő. És a teljes hangtalanság, a legkisebb zaj hiánya, amit ma úgy mondunk, hogy tök süketség. Volt min gondolkodnom.

Arra riadtam, hogy Nelli szólít:

− Pista, figyelj, találtam valami érdekest! Na, Pista, figyelj már! − Nelli odajött, leült a heverő szélére, megsimogatta a homlokom. − Négy napja nem játszottál... nehéz?

Ránéztem. Erőt öntött belém a nézése. − Miért nem tudtunk előbb összefogni? − kérdeztem.

− Lehet, hogy most jött el az ideje.

− Nem nehéz, Nelli. Ha továbbra is mellettem állsz, akkor kigyógyulok, meglátod!

Csókolóztunk egy sort.

Az apósom egy tálcán kávét hozott, láttam, hogy elégedetten somolyog a bajsza alatt. Letette, szótlanul kiment. Őszintén szólva, nem bántam, hogy „lebuktunk”.

Az asszony lelkesen magyarázta, hogy mit talált a világhálón:

− Körülnéztem a neten. A Házipatika.hu-n találtam sokféle orvost, szakértőket, specialistákat, mindenféle bajjal hozzájuk lehet fordulni. Van pszichiáter is. Előbb arra gondoltam, hogy ímélt írok neki, de aztán némi keresgélés után megtaláltam a Pszichológia.hu oldalt. Itt annyi pszichiáter van, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. És kereső szempontok szerint lehet válogatni. Olyat akartam találni, aki a szenvedélybetegekkel foglalkozik. És találtam valakit... − itt egy pillanatra bizonytalan lett a feleségem hangja. − Mondd Pista, volt neked ugye Kerekes Ernő nevű osztálytársad a gimiben?

− Volt, Kerekes volt, de nem Ernő, hanem Szabolcs.

− Mégis, nézd meg, találtam egy Kerekes Ernőt.

Felvillanyozódtam. Ez biztosan Szabolcs lesz! Általában az Ernőt szerette használni, hát mi a suliban csak azért is a Szabolcsot erőltettük, és nyilván neki kellett beadni a derekát. Így feleltetéskor Kerekes Ernőt hívták ki a tanárok, de többen is Szabolcsozták felelés közben. Biztosan ő lesz!

Nelli a gép elé húzott.

A képernyőre mutatott.

Picit csalódtam, mert azt vártam, hogy fénykép is lesz róla, de nem.

− Nézd, ő is foglalkozik hipnózissal, és többek között szenvedélybetegeket, szorongásosokat, fóbiáktól szenvedőket kezel.

Vaskúti az órájára nézett: − késő van − mondta − ideje befejeznünk. Éva megtudta, amit akart, hogy milyen egy hipnózis élménye, azt is megtudtátok, hogyan találtam Szabolcsra. Az én történetem itt befejeződik, már ami a publikusságát illeti.

− Ezek szerint van folytatása... − mondta Gesztenyés kissé fancsali arckifejezéssel. − Csak ebből minket kihagytok!

Pincehelyi odalépet Vaskúti Pistához, és a mutatóujját István szájára helyezte, ezzel is jelezte, hogy maradjon csöndben.

− Te csak ne szólj közbe, még ha jelbeszéddel is... − háborgott Gesztenyés.

− Elővételi jogom van a sztorira! − nevetett Pincehelyi.

− Mid van neked? − kérdezték többen is.

− Remélem, a következő találkozónkra elhozhatom a könyvet, amit ebből írok.

− Miért, ilyen lassan írsz? Öt év kell egy regényhez?

− Nem tudom, mikor készülök el vele. Azt előre sose lehet tudni. Karinthy mondta: a legnagyobb ihlet a határidő. De manapság szerződést szerezni, ami határidőhöz köti az embert... nem könnyű tészta!

10.

Kerekes elégedetten vette tudomásul, hogy Pincehelyi ráharapott a horogra. Azt persze nem tudta, hogy a volt osztálytársa már írja a könyvet. Honnan is tudhatta volna. Hiszen senki sem mindenható, az emberek bizonyos összefüggő dolgokat se kötnek az ismerőseik, barátaik orrára. Mert az a tény, hogy Vaskúti kezelésre járt az egyik barátjához − hiszen a kezelés közben a „volt osztálytársi” viszony újra a régi barátsággá alakult − még nem vonta maga után, hogy Vaskúti elmondta volna neki, hogy a másik osztály és kollégiumi társ, Pincehelyi, az ő elbeszélését már rég meghallgatta, és nekiállt megírni a könyvét.

Azt hisszük, itt a kedvező alkalom, hogy elmondjuk a három férfi, illetve akkor még diák viszonyát.

Mindhárman „vidékiek” voltak, és a vidéki szó azért van idézőjelben, mert Vaskúti Pesten lakott. A vidékiség csak nézőpont kérdése... A kollégiumi hálóban 38 ágy volt, emeletesek, tehát egy beugróra négy diák jutott. Az alsó ágyas Kerekes volt, felette Pincehelyi aludt, ők osztoztak a két személy részére kiosztott éjjeliszekrényen is. A másik oldalon Vaskúti volt alul. Most az olvasó nyilván megkérdezheti, hogy mi van a negyedik diákkal, aki Vaskúti felett aludt, mert óhatatlanul bele kellett tartozzon a baráti társaságba. Ez így is volt. Róla csak egy mondatot: Tóth László harmadik végén másik gimnáziumba ment, és mindörökre eltűnt három társa szeme elől.

HARMADIK KÖNYV

PINCEHELYI ATTILA

Első nap

1.

Ami régebben mindennapos volt, mondjuk húsz éve, mára kissé furcsa lett. Levelezőlapot kaptam a barátomtól. Idejét nem tudom, mikor hozott a postás utoljára rövid levél írására alkalmas nyílt lapot? Felbotorkáltam a sötét lépcsőházban, előkerestem a kulcscsomót, közben megláttam a résen át, hogy kézzel írt lap lapul benne. Hallatlan kíváncsiság vett erőt rajtam. Kinyitottam a postaládám, s a lap lehullott a földre, de estében is, ahogy megláttam a kézírást, rögtön tudtam, hogy Vaskúti Istvántól jött. Annyira jellegzetes szépírása volt, hogy kiállításra lehetne vinni. Szokásához híven csak pár sort írt. Nyilván lényegre törő a fogalmazása, mint mindig, gondoltam, miközben megtapogattam fájó derekam, amint felegyenesedtem.

Nem vártam meg, hogy felérjek a lakásba, s kényelmesen elhelyezkedve kedvenc fotelomban sorra vegyem a borítékokat. Pincehelyi Attila, író úrnak, így szólt a címzés. Ez az író urazás kicsit furcsa, de Vaskútinál sose lehet tudni, hogy hülyéskedik, vagy komolyan gondolja, amit mond. Még be se csuktam a postaládám, már tudtam, hogy megvan az elkövetkező napok programja. Ennyi állt a lapon:

„Kedves Barátom! Szeretném, ha meglátogatnál. Természetesen hozzád alkalmazkodom, akkor jössz, amikor neked jó, de szeretném, ha a lehető leghamarabb leutaznál. Több napra készülj. Valami hihetetlen történetem van a számodra. Telefonom: – itt egy vidéki szám volt, és – Üdvözlettel ölel barátod: István.”

Ennyi.

A barátságunkról tudni kell, hogy az a szétszakíthatatlan fajta. Gimnáziumi osztálytársak voltunk, azóta is tartjuk, hol szorosabban, hol ritkábban találkozunk, de mindig ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ha két évig nem jelentkezik egyikünk, nincs sértődés, nyilván megvolt a jó oka a hallgatásnak, még akkor is, ha tudjuk, csak lustaság miatt nem nyitottunk egymásra ajtót, vagy hallgatott a telefon. Most a ritkább periódusban vagyunk, és ennek István az oka. Ugyanis jó pár éve eltűnt a szemem elől.

Annyit tudtam róla az utóbbi években, hogy úgy, ahogy megvan. Pár éve ő is beállt a kényszervállalkozók sorába, amikor a rendszerváltás után, szinte azonnal, még '90-ben elbocsátották a munkahelyéről. Belevágott egy vállalkozásba, de szinte azonnal belebukott. Elúszott a megtakarított pénzecskéje, így mondta. Hamarosan bankkölcsönt vett fel, hogy újrakezdje, akkor én is kisegítettem egy nagyobb összeggel, ez volt a készpénze, amit a banknak fel tudott mutatni. A kölcsönt vissza is fizette tisztességgel, de nem sokra ment, mert valamikor felhívott, azzal, hogy úgy néz ki, befuccsolt. Pár hét múlva már megint ott állt, mint a kezdetekkor: nem volt semmije. Ezután hosszú ideig, hogy pontosan meddig, nem tudnám megmondani, nem hallottam róla. Az ember nem tartja számon, mert ugyan minek? Aztán a következő üzenet másfél éve jött, számomra teljesen váratlanul. Ugyanis Olaszországból érkezett egy képeslap, a város, vagy falu nevére nem emlékszem. De ha az ember valakiről úgy tudja, hogy rossz passzban van anyagilag, akkor mindenhonnan vár tőle hírt, csak nem külföldi nyaralásról. De aztán innen kezdve valóban semmit nem tudtam róla. Mintha egyszerűen megfeledkezett volna rólam. Vagy csak sok dolga volt, nem tudom.

Érthető, ha felfokozott kíváncsisággal ültem kocsiba, hogy meglátogassam. Felhívtam, elmondta merre találom meg, már ez is furcsa volt, mert egy jó száz kilométerre levő település nevét adta meg, pedig tősgyökeres pesti volt.

A feleségem azt mondta, hogy rám fér a kikapcsolódás, a vidéki levegő csak jót tesz. Ugyanis egy kisebb meghűlés után voltam, a műtétemet már el is felejtettem. Ám a feleségem ezt a meghűlést mereven elutasította s azt mondta, hogy kétoldali tüdőgyulladásom volt, majdnem rámentem, s csak az ő gondos ápolásának köszönhető, hogy ma még élek, de ő mindent szeret eltúlozni, kitalál mindenféle betegséget, hogy aztán kedvére ápolhassa az embert. Nem mondom, nem volt rossz, amikor kiszolgált, de néha fárasztó tud lenni. Én pontosan tudom, mikor szorulok az ápolására, mikor kell ágyban maradnom, de nem mindig vagyunk egy véleményen. És ha annyi mindent megúsztam, mint az elmúlt két évben, akkor egy kis meghűlésre csak nem megyek rá? Mondjuk a klausztrofóbiám majdnem teljesen eltűnt, ha egészen enyhén el is kap, nem vészes. Annyiban persze igaza volt Valinak, hogy a „kis meghűlés” is komollyá fordulhat, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy alig több, mint három hónapja műtöttek.

Természetesen nem én vezettem, mert ilyen betegség után a reflexeim nem működnek még rendesen, mondta a nejem, így aztán ő vitt le. Ahhoz képest, hogy mennyire tud aggódni másokért, a saját életét pillanatonként kockára teszi, amikor volánhoz ül. De arról hallani se akar, hogy egy férfi jobban vezet, pláne én, és főleg ilyen állapotban. Pedig van neki munkája elég, ideje se nagyon volt, hogy elkísérjen, mégis megtette értem. Igaz, hogy mondtam, inkább pihenjen, nem hajlott rá. Nyilván furdalta az egészséges női kíváncsiság, hogy milyen ügyben hívott István...

Útközben gondosan elmondta, milyen időben milyen inget, szvettert, pulóvert, kiskabátot vegyek fel, minden öt fokos hőmérsékleti különbségre külön ruhatárat csomagolt be, mondván, a kocsi elbírja. Lelkemre kötötte, mikor igyak forró mentateát, mikor hársfateát és mikor kell a kamillához folyamodnom jobbulásért... Amíg az utasításokat kaptam, addig én a teát meghallva rögtön boros teára gondoltam, mert azt igen szeretem. Persze ezt szóba se hozta, és ez igencsak jellemző Valira.

– Aztán nekem nehogy bepálinkázz, vagy besörözz! – jött a következő ukáz. – Esetleg egy pohárka vörösbort ihatsz, de többet nem... Azt is étkezés után, hogy segítse az emésztést.

Erről rögtön eszembe jutott a kérdés: vajon István még mindig boros? Az a fajta különc volt, aki mindig bort ivott, a sört meg se kóstolta. Vajon most, hogy leköltözött falura, van-e sajátja? A barátom biztos boldog, mert ahogy ismertem, minden vágya egy vidéki ház volt. És persze ez a ház legyen valahol ezen a tolnai vidéken, ahol a nagyszülei laktak, és ahol a nyarakat töltötte, nem messze tőlünk, a szomszéd faluban. Kíváncsi vagyok, Nellit hogyan győzte meg a vidéki élet szépségeiről, mert a felesége mindig azt mondta, hogy a város nyújtotta előnyöket és főleg a komfortot nem hajlandó felcserélni a sáros falusi élettel. Az is megfordult a fejemben, hogy István egyedül él itt, s télre megy fel Pestre a feleségéhez. Hamarosan meglátjuk...

– Mondd, figyelsz te rám? – kérdezte Vali kissé ingerülten. Semmi nem hozza ki a sodrából, csak az, ha nem figyelek a szavára teljes odaadással.

Hevesen bólintottam.

– Akkor mondd meg, mit mondtam utoljára!

– Hát... izé... a sört, hogy sört azt ihatok...

– Ugye, hogy nem figyelsz! – a feleségem hangja sértődős volt. – A szalonna előtt beszéltem az italról, és bort mondtam, nem sört!

Akkor nyilván már a könnyű ételeknél tartottunk, és a „vigyázz a súlyodra, Attila!” című monológ közben kalandoztak el a gondolataim.

Szerencsére elértük az elágazást, ahol a bekötőútra kell fordulni. Eddig ismerős volt a terep, innen Vali fokozottabb figyelemmel hajtott. Dombok közé kanyarodott az országút, a sima aszfaltutat felváltotta a köves makadám. Jobbról szőlők, balról szántó. Majd erdő. Szeretem a színesedő erdőt, de ki az, aki nem? Egy irtáson felhalmozott farönkök. Dombgerincen kanyargott az út, időnként messzebbre lehetett látni a nyiladékokban. Éles kanyar, s megérkeztünk. Dombtetőn hajtottunk, pirosodó levelű eperfák vigyázták az utat, amikor a lejtő végében megláttuk a falu névtábláját. Két hosszú utcán is végigpásztázott a szemünk. Közöttük patak, mely a portákhoz tartozó veteményeskerteket elválasztotta egymástól, a faluvégi focipálya mellett érkezett a faluba a domboldalról. A pálya végében egy gémeskút, és a dombok lábáig legelő. Nyilván buszmegálló is volt a pálya mellett, mert egy kis, üvegét vesztett szomorú bádogbódé állt a végében.

Az utca viszonylag tisztességes, betonút, nyilván csak a főutcát burkolták le. Könnyedén gurultunk, szinte a központig lejtőn hajtottunk.

A falu afféle poros, dunántúli, völgyek közé ékelt utcák, a főutca a patakparton, főtér a kocsmával, nem messze a templom a világháborús emlékművel... Amire nem számítottam, az az volt, hogy szabályos kockaházak helyett régi, hosszú tornácos, gangos parasztházak sorakoztak szinte minden utcában. Első pillantásra látszott, nem gazdag a település. Nyilván ez volt az oka, hogy a szocializmus alatt elvesztette a falu lakosságának négyötödét, ide senki nem jött, itt senki nem építkezett, bezzeg a szomszédos nagyközségben, ott büszkén sorakoznak a randábbnál randább kockaházak. Iparnak semmi nyomát nem láttam, és pizzéria se volt. Talán egy kilósruha butik lehet, de még az se valószínű. A falu közepén – nyilván az lehetett, ez csak megérzés volt – nagy tér. Egy valamikori, mára már nem használt itató, hosszú vályú, nyilván a hazatérő gulya számára. Nem messze bekerített kis park egy hosszú épület mentén. Az épület végében rozsdás redőnyű üzlethelyiség. Alig olvasható, ócska tábla az ajtó fölött, talán Húsbolt, és mellette egy feketére festett szarvasmarhafej cégérként, vagy csak az idő sötétíttette meg, ki tudja? A következő intézmény egy italbolt, ajtaja nyitva. A vegyesbolt a következő, az zárva.

2.

Annak ellenére, hogy augusztus közepe felé járt, kissé szeles és főleg szokatlanul hűvös volt az idő. A menetiránnyal szembe, az útpadkán egy idős bácsi kerekezett. Sötétkék munkásnadrágot hordott, arra kötényt kötött. Régen elnyűtt zakó, lábán valami kötött papucsféle, azon hatalmas faklumpa. Mint később láttam a faluban, errefelé ez afféle egyenruha a svábok között. Kerek, sildes sapkát viselt. Kihajoltam, hogy megállítsam. Rá akartam kérdezni a barátunkra, de az öreg megelőzött. Amikor látta, hogy a kocsi lassít, megállt és odatolta az ócska kerékpárt.

– Azokat keresik, akik a Schillingék házába költöztek, ugye? – nem várta meg, hogy mit válaszolok – Azok Pestről jöttek kérem. Finom uraknak látszanak. Meg gazdagnak! A férfi kicsit bolond, de nem vészes, sokszor csak úgy mászkál a faluban, mint akinek nincs semmi dolga, és magában motyog. Máskor meg kiül a kocsma előtti padra, oda ni, kihozat magának egy korsó sört, ott ücsörög órákon keresztül, és nézelődik. De azt meg kell hagyni, ha valaki odaül mellé, mindenkivel elbeszélget, nem néz az le senkit!

Tudják, a Schillingék éppen kiköltöztek, csak a szép bútort vitték magukkal, a jószágot, a veteményt, a bort a pincében, de még a pálinkájukat is megvették. Hogy az ócska, sváb bútor mire kell az efféle finom népeknek, azt én nem tudom. Ilyenek ezek, kérem! Amint üres lett a ház, lejött a kopasz úr Pestről, s máris hozatták a munkásokat a városból. Hát milyen dolog ez, tessék nekem megmondani! Itt a faluban sok mindenki ráér, értenek is a házakhoz, van itt kőműves, meg ács, meg minden szakember, ezek meg a városból hozatnak munkásokat! Na, szép kis bemutatkozás volt, mondhatom... Bár, ami igaz, az igaz, a földmunkákhoz a Básti fiúkat hívták, azok ki is takarították a kertet, meg az udvart szépen, meg a Némethék is segítettek elszállítani a sok sittet, és azt mondják, rendesen megfizette őket az István úr. Mert azt mondta a kopasz férfi kérem, hogy így hívjuk őt: István úr. Ha akarja, akkor legyen, nem igaz?

Na, ha őt keresik, akkor itt menjenek a főúton még egy kicsit, ott balra befordulnak, ha a dombtetőn meglátják a templomot. Ha hiszik, ha nem az a kistemplom nagyon régi! Árpád kori, így mondják! Amíg az új katolikus templom nem épült fel, a kistemplomot használtuk. A nagyobbik az református, mert a faluban vannak katolikusok és reformátusok is kérem. Magam katolikus volnék...

Aztán annál a nagy, egyemeletes sárga épületnél, az iskolánál forduljanak jobbra, a templomkert mögött. Nincs ám már annyi gyerek, mint régen! A fiatalok elköltöznek, bár az utóbbi években hazaszállingóznak, így aztán két osztályt indítottak az idén is. Van két, nagyon rendes tanítónk is. Ha nem jönnek pár éve, akkor bizony már az iskola se lenne, az alsósok is buszozhatnának a szomszéd falusi iskolába.

A Rákóczi utcában laknak, a harmadik ház... Nem téveszthetik el kérem, mert nagyon szépen rendbe hozták. Persze én másképp csináltattam volna meg, ha van rá pénzem, de engem ugye ezek a pesti népek nem kérdeztek. Meg tessék kérem megmondani: mi közöm van nekem az ő dolgukhoz, hát nem igaz? Én, kérem, szép, új házat emeltettem volna, de ezek csak meghagyták parasztháznak, de meg kell mondani, azt igazán szépen megcsinálták a városiak. Na, Isten áldja magukat... Útbaigazítást mindig szívesen adok, de fölöslegesen beszélni nem szeretek, értik, ugye? Szófukar ember vagyok kérem, tudja ezt mindenki falu szerte, meg a kocsmában... – mondta az öreg, s fejébe csapta zsíros peremű sapkáját, amit eddig a kezében szorongatott, s elkarikázott.

– Vajon mit mondott volna el, ha kérdezünk is valamit? – mondta az asszony mosolyogva.

A szófukar bácsi útmutatása után a házat valóban nem tévesztettük el.

Az utcai fronton, a kerítés mellett virágágyás, és olyan, amilyen befejezett építkezés után lenni kell: frissen felásva, elgereblyézve várta a tavaszt, hogy értő kezek beültessék hatalmas, sárga virágú dáliával, tarka török szegfűvel, piros paprikavirággal, s a közepébe, mint királynő az udvarhölgyei között, világoskék virágú, terebélyes bokrú nemes szarkaláb kerülhessen. Az ablak alatt metszett rózsatövek, a hosszú gang árkádjait kívülről magasra futott szőlő borította, oszlopokkal megtámogatva, kifeszített drótokba kapaszkodva. A fürtöket már itt-ott leszedték, a tőkék bánatukban elhullajtottak egy-egy korán megbarnult levelet. A hosszú folyosót középen lépcsősor szakította meg. A szőlő itt megmutatta a fehérre meszelt lábazatot és a barnára pácolt faoszlopokat. Az egyikbe szög verve, azon fényes lopótök himbálózott, ahogy engedelmeskedett a szélnek. A ház végében vadonatúj drótkerítés választotta el az első udvart a középsőtől, a gazdaságitól. Pár kacsát láttunk eltotyogni, de egyébként csak egy fekete szőrgomolyag csaholt mérgesen, neki-, nekiugorva a kerítésnek. Pár hónapos puli volt. Ez jellemző a barátomra: azt mondta, neki nem kell kutya hacsak nem puli. Így aztán sose tartott Most úgy látszik, teljesült régi vágya. A gazdasági udvar mögött kert látszott. Pár fa, vélhetően gyümölcsfa terebélyesedett a végében. Meg egy löszfal.

A ház nagykapuja elé kanyarodtunk. Megálltunk. Kiszállás után nyújtózkodtam egyet, elgémberedtem a hosszú ülésben. Közben az utcát is szemügyre vettem. Széles volt, a házak előtt téglából rakott járda, majd kisebb gyepes rész, akadt aki virággal ültette be, István háza előtt csak zöld gyep csábított a leheveredésre. Ebben minden porta előtt vastag törzsű eperfák álltak, árnyékot adva az ablakoknak. Azután következett az árok, majd az úttest. A túloldal az innenső tükörképe. Nem láttam az utca végét, kicsit elkanyarodott. Mindenesetre jó hosszúnak tetszett.

A gépkocsi hangjára az ajtó kinyílt, és egy negyven-negyvenöt körüli, magas, szikár férfi jött ki a gangra. Farmernadrágot viselt, sárga, hosszú ujjú póló, márkás edzőcipő. Teljesen kopasz, fejbőre lebarnult, hegyes orra előreugrott az arcából. Kissé mulatságos látvány, de már régen megszoktam. Korán kezdett kopaszodni, és a világért se növesztette volna meg oldalt a haját, hogy aztán kemény munkával elrendezze kopasz feje búbján. Egyszerűbb volt leborotválni azt, ami megmaradt. Hogy kopasz fejét ellensúlyozza, harcsabajuszt növesztett. Karját ölelésre tárta, úgy jött ajtót nyitni: Vaskúti István.

3.

– Na, végre, hogy megjöttetek! Azt hittem, sose értek ide! – mondta, miközben szélesre tárta a kertkaput. A feleségem beállt az udvarra. Lassan odabicegtem a kerítéshez. Az asszony gondosan becsukta a kocsit, csak azután ment a házigazdához, hogy cuppanós puszit nyomjon az arcára.

– István, te nem zárod a kaput? – kérdezte minden bevezető nélkül.

– Ugyan minek, itthon vagyok!

– Hát a közbiztonság...

István legyintett.

– Évek óta még lopás se volt a faluban... Legalább is ezt állítják a Polgármesteri Hivatalban. És a helybéliek is azt mondják... Na, gyertek. Hol a csomag, hadd segítsek!

Vali, a feleségem, persze nem engedte, hogy én, a betegségből felépült megterheljem magam a csomagokkal, István meg nem tudta kiragadni a kezéből a bőröndömet. Vali vezető ápolónő a kórházban, volt alkalma hozzászokni, hogy cipekedjen... A konyhában – a ház középső helyiségében –, letette a csomagot, és rögtön az utcai szobába ment. Megszakértette a falakat. Nem voltak nedvesek, a padló is száraznak tetszett. Úgy látszik megnyerte a tetszését.

– Ezek a régi épületek sokszor vizesek, nincs ártalmasabb, mint vizes szobában tartózkodni.

István a bajsza alatt halkan dörmögött:

– Nemrég lett felújítva...

Vali számára minden legártalmasabb, legveszélyesebb, leghidegebb, sőt: végzetes... legalább is, ami az egészséget illette. A kórházból hazahozta az aggódását...

– Még nem laktátok be teljesen, nincsen tapasztalatotok, hogy milyen ilyen hideg időben! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a házigazdának. – Na, akkor én most kicsomagolok – mondta, és az utcai szobába vonult.

– Ne, Vali, ne oda, nem az lesz Attila szobája. – István a hátsó szoba zárt ajtajára mutatott. – Az emeleten készítettem elő.

Vali körülnézett, persze nem figyelte Istvánt:

– Hol lehet felmenni? Remélem nem kint, a szabadban? Attila most épült fel a tüdőgyulladásból, még az kell, hogy megfázzon! Te, István, tegyél fel teát, ilyen hidegben jólesik a forró ital.

Az „ilyen hideg” tizenkilenc fok volt, árnyékban.

István bement a hátsó szobába, annak a végében volt a csigalépcső, ami az emeletre vezetett. Megmutatta a feleségemnek. Emeletnek mondta, nyilván városi beidegződés, pedig csak beépítették a padlásteret.

– Erre, Vali.

– Ügyes! – mondta az asszony. – Szellemes, igazán szellemes megoldás. Akkor odafent kipakolok, ha kész a tea szólj, hozom a vitaminokat, hogy Attila bevegye. Jelzem rád is rád férne... Olyan sápadtnak tűnsz.

– Lassan a testtel, asszonyom! Attila barátom volt beteg, nem én.

– De még lehetsz! – emelte fel az asszony a mutatóujját, s belecsípett István pirospozsgás arcába.

– Szép a ház... – mondtam, amint Vali felment a padlásszobába vezető csigalépcsőn.

– Meghiszem azt! – büszkélkedett István. – Kívül mindenképpen meg akartam tartani az épület jellegét. De bent aztán minden komfort megvan! Nem tudom elmondani, mennyire jól érzem itt magam! Minden megvan, amire szükségem van, kigyógyultam a betegségemből, és most pihenek, azt teszem amit akarok... Csodálatos Attila, egészen egyszerűen csodálatos!

Körülnéztem a konyhában. Nem vagyok gyakorlott a főzésben, és a konyhai szerkezetek sose tudták megdobogtatni a szívem, de azért azt azonnal láttam, hogy mosogatógéptől a robotgépen keresztül, az olasz kávéfőzőn át minden a legmodernebb, és vadonatúj. István vizet töltött egy izébe... Olyan elektromos kancsó, vagy micsoda, mint mondtam, sose tudtam értékelni a konyhai eszközöket. Hamarosan duruzsolni kezdett, szinte pillanatok alatt felforrt a víz. A sima, fehér konyhaszekrényből fadobozt vett elő, és odakínálta. Többféle tea volt benne, mindegyik kis fémdobozban, valószínűleg légmentesen lezárva, hogy az aromák ne keveredjenek.

– Mielőtt Vali lejön, igyunk egy igazi teát.

Kivett egy dobozt, kinyitotta, s a csészébe ejtett egy filtert.

– A jázmint szeretem – mondta a világ legtermészetesebb hangján.

Találomra kivettem egyet magamnak, és odaadtam Istvánnak, készítse el a forró italt. Nekem túl komplikált feladat volt.

Szótlanul kortyoltuk, amikor Vali megjelent a lépcső aljában. Cipője sarka szaporán kopogott a keményfa lépcsőn.

– Ne haragudj, István, nekem rohannom kell. Nincs időm még egy teára se. Idejében vissza kell érnem Pestre.

– Akkor egy kávét...

– Nem, valóban sajnálom, rohannom kell, tudod az éjszakai műszakban helyettesítek egy kis kolléganőt... Attilám drága, nagyon vigyázz magadra – fordult hozzám. – Az ablakot becsuktam, nehogy kihűljön a szoba. Elég kényelmesnek látszik – hadarta. – A papucsot az ágy elé készítettem, nehogy mezítláb lófrálj nekem, még megfázol! Tudod, lábról lehet legkönnyebben meghűlni. Az lenne a legjobb, ha éjszakára zoknit húznál, mert mindig kidugod a lábad a paplan alól. A gyógyszeres és vitaminos dobozodat az éjjeliszekrényen találod.

A táskájában kezdett kotorászni.

– Ejnye, no, hova tettem? Hova tettem... – mormolta, mígnem diadalmasan kihúzott egy papírt és István kezébe nyomta. – Ezt majd add oda Nellinek, igaz is, merre van, még nem is találkoztunk a feleségeddel. Ments ki nála drága István, nem tudom megvárni... De feltétlenül add oda neki, erre írtam fel, hogy mit ehet Attila a betegség után.

– Nelli most Pesten van – bökte ki István, amikor szóhoz jutott. – A régi lakást hozza rendbe, ki akarjuk adni... Főzni egyelőre én fogok.

– Igen? Akkor Attilának csak könnyűt! Csakis! Csirkelevest, főtt mellet krumplival, kevéske főzeléket, húst minél kevesebbet, semmi kövéret, semmi fűszereset, a szénhidrátra vigyázz, a legjobb lenne, ha írnátok naponta mennyit esztek belőle, alkoholt ne igyatok, neked se árt, ha megtartóztatod magad, na jó, egy kis vörösbort, vagy egy pohár sört engedélyezek. Ha volna itthon valódi csipkebogyó, abból készíts Attilának teát. Inkább azt igya, mint a kútvizet. Ki tudja, mi van benne, jobb azt előbb felforralni, mint csak úgy meginni. Látod, ha tudom, akkor hoztam volna valami jó fertőtlenítőszert. Esetleg palackozott vizet.

– Persze Valikám, hogyne, majd odafigyelek ennek az embernek az egészségére, nyugodtan bízd rám. − mondta István, és közben rám kacsintott.

– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok! Esetleg kamillateát... – mondta Vali, miközben elbúcsúztunk.

István meghökkenve nézett rá, de aztán rájött, hogy a kamillatea az engedélyezett, talán az ajánlott italok egyike. Puszit kaptunk mindketten, s már vágódott is be a kocsiba. – És éjszakára fűtsetek be! – mondta, de a választ meg se várta, indított. A kisautó kerekei hatalmas porfelhőt kavartak. Vali szeretett sportosan vezetni. Volt önbizalma, ezt nem lehetett tagadni. Kiálltunk a kertkapuba, s hosszasan integettünk, amíg csak el nem tűnt a templom mögötti kanyarban a kocsi.

4.

István az utcai szobában hagyott, amíg valami harapnivaló után nézett. Hátra ment a kert végébe, ott löszfal magasodott, kifigyeltem, volt vagy hat-hét méter magas, a falba pincét vájtak, oda tartott. A pincéhez vezető út a veteményeskerten ment keresztül. Tiszta, gondozott, vajon ki tartja rendben?

Körülnéztem a szobában. A két ablak között egy íróasztal. Valamikor ebédlőasztal lehetett, volt alatta hely bőven a lábnak, masszív, jól el lehetett terpeszkedni mellette. A falhoz támasztva egy polc, az asztal sarkán számítógép. Az alsó polcon nyomtató és vagy három csomag írógéppapír. A fölsőn mütyürök, képeslapok, magazinok. Több olasz nyelvű, nem is tudtam, hogy István beszél olaszul. Bár így, most egyből beugrott, hogy a gimiben járt külön olaszra. Volt egy nagyon tehetséges nyelvtanár, a Kovácsi tanár úr, mi csak Cibi bácsinak hívtuk, ő tartott olasz órákat, amikor másodikosok voltunk. Aztán harmadikban megszűnt a nyelvtanítás. Az iskolának nem volt kerete az órákat fizetni, ingyen meg nem engedték, hogy oktassa a csoportot. Az természetesen senkit nem érdekelt, hogy igényelték az első kurzust elvégzett diákok. Ha jól emlékszem, akkor az osztályból többen is jártak Vaskútival: Lidire, meg a Gyöngyire biztosan emlékszem.

A polc egyik végében érdekes tárgyat láttam: mártogatós tollat, meg egy üveg tintát. Megemeltem az üveget, csak üres, beszáradt lehet, gondoltam, de nem, megdöntöttem, az üveg félig volt. És a tollhegy is tintás, tehát barátom, legalább is néha, használja. Vajon miért? Az asztalon költői rendetlenségben floppy lemezek, CD-k, papír, könyv, írószer, kávéspohár, folyóiratok, egy szétszóródott csomag fogpiszkáló és egy kolbászos kenyér, két harapás hiányzott belőle... Az ablak mellett közvetlenül, magas, sötétkék színű, tarka virágokkal telefestett sváb ágy állt. Úgy gondoltam, hogy szalmazsák van benne. Ilyen ágyba nem illik semmi más. Megtapogattam, valóban az volt, a dunyha alatt és a vastag pehelytollpárnán biztosan jó fekvés esik még akkor is, ha nincs fűtés a szobában, vagy télen reggelre kihűl. A szoba közepén festett asztal, rajta porcelán ernyős petróleumlámpa, lehetett vagy százéves, körülötte négy szék, mindegyikének az ülőkéjét rafiából fonták, a támlájába mindegyiknek egy szívet vágtak, és azt körbeírták fehér és rózsaszín virágokkal, az asztal egyik hosszú oldala mellett szintén svábkékre festett lóca.

A bejárati ajtó mellett két kényelmes fotel és egy kis asztalként szolgáló, festett, kétfiókos, alacsony sublót, fényesre suvikszolt rézkarika fogantyúkkal, meg egy állólámpa. A két fotel kilógott a sváb bútorok közül, de színével és huzat mintájával harmonizált a kékre festett tarka virágmintás bútorokkal.

Az egyik falat könyvespolc borította. Jó volt nézni a könyvektől roskadozó polcokat. Szeretek más könyvei között kutakodni. Sok mindent megtudhatsz ám a gazdájukról. Természetesen az elsőként saját könyveimet kerestem. Ennyi hiúság engedtessék meg egy írónak. Mindegyiket ott találtam, szépen a megjelenés sorrendjében. Egyenként kivettem őket, belenéztem, a dedikációt keresve. Kettőben nem volt, ez azt jelentette, hogy rettenetesen trehány vagyok, mert ezeket nem én adtam a barátomnak. Letettem az asztalra, hogy majd ha bejön, írok bele valami szépet.

Egyik-másik könyvet a kezembe vettem, belelapoztam, majd visszatettem, igyekeztem oda rakni, ahonnan elvettem. Az egyik polc felkeltette az érdeklődésemet. Először is a polcon, a könyveknek támasztva egy fénykép volt. Igencsak régi lehetett. Ismeri mindenki a század eleji fényképészeti stílust: egy görög oszlop mellett a fényképezendő páciens, elegánsan rákönyököl az oszlop tetejére, a háttérben festmény, vagy csak egyszerű drapéria.

Ez is ilyen volt. A férfi alig lehetett negyven. Magasabb az átlagnál, kerekfejű, brillantinozott haja gondosan lenyalva, középen elválasztva. Húsos ajka, kissé vaskos, karvalyszerű orra volt. Fehér inge kiemelte arca vonásait, csokornyakkendőt, és sötét öltönyt viselt. Kezén fehér kesztyű. Ez meglepett. Miért visel egy férfi fehér kesztyűt? Nem illik az öltözetéhez. A kezében tartott keménykalap inkább. A képről figyelmem a könyvek felé fordult. Több, a címéből ítélve, a reinkarnációval foglalkozott. Találomra levettem az egyiket, Langley könyve volt, egy bizonyos Cayce-ről szólt. Megmondom őszintén, sem a szerzőről nem hallottam eddig, se erről a Cayce-ről, de a címe érdekes volt: Edgar Cayce a reinkarnációról.

Azt hiszem, mindenki hallott már a lélekvándorlásról, van némi elképzelése a dologról, és ez a legtöbb. Ha valaki nem foglalkozik a témával, akkor alig-alig tud valamit róla.

Belelapoztam a könyvbe. Amire felfigyeltem, hogy „reading”-ekről írtak benne. Igazlátásnak fordították az angol szót, de bárhogyan is erőltettem az agyam, a szónak ezt a jelentését nem ismertem.

Ahol a könyv kinyílt Órigenészről szóló fejezet volt. Belepillantottam, érdekesnek tűnt, ezért az egyik széket az ablak mellé húztam, és leültem, úgy olvastam. Nem tudom mennyi idő telt el, de István harsány hangja riasztott meg:

– Gyere komám a konyhába, elkészült a leveske gyenge pipi húsából − gügyögte és harsányan nevetett közben −, és a finom főtt krumplicska s hozzá illatos gyógyteát hoztam. – Odajött hozzám, kivette a könyvet a kezemből rápillantott. – Fantasztikus, hogy milyen érzéked van a dolgokhoz... Rögtön a lényegre tapintottál.

Nem értettem, legalább is most még nem, hogy miért mondta.

– Na, gyerünk enni... – a könyvet ledobta a székre.

A konyhai asztal megterítve, piros-fehér kockás terítő, rajta fehér cseréptányérok, mindegyik mellett éles kés, középen egy tál, rajta majd egy méteres szál füstölt kolbász, barnára füstölt húsos és hófehér sós szalonna, bordó-fekete húsú sonka, és amit évtizedek óta nem ettem: füstölt véres és májas hurka. Amint megláttam, összeszaladt a nyál a számban. Paprika és paradicsom pompázott egy másik tányéron, de rögtön kiszúrtam az apró fokhagymagerezdeket is. Úgy látszik István nem feledékeny, s tudja, hogy élek-halok érte. Ebben a kérdésben bírom Vali egyetértését, mert a fokhagyma jó a vérnyomásra, rendben tartja. A biztonság kedvéért két fej hagymát is tisztított. Egy párás oldalú kancsóban vörösbor, fehér üvegben pálinka várt ránk. Na és a kenyér, fehér kendőbe bugyolálva egy kicsi, szalma szakajtóban.

István jó büdös törkölyt töltött féldecis poharakba.

– Isten hozott, Attila! Egészségedre! – köszöntött, s egy hajtásra kiürítette a sajátját.

5.

Derekasan nekiláttunk az evésnek. Rettenetesen ki voltam éhezve valami tisztességes ételre, és amit István elém rakott, az mind-mind ilyen volt! Szótlanul vágtunk hajszálvékony szeletet a sózott szalonnából, hallgattuk, hogy harsog a zöldpaprika a másik foga alatt, és sűrűn koccintottuk össze a pálinkás poharat. Szalonnázás közben jó a pálinka, a bor csak utána jön. Amikor megcsillant a sötétpiros bor a magas talpú poharakban István megtörölte lelógó, hatalmas bajuszát.

– Látom, beleolvastál a Cayce könyvbe. Érdekelne, miért pont ezt a könyvet vetted le a polcról. Mi a véleményed a lélekvándorlásról? – kérdezte. Érdekes volt, vártam valami hasonló kérdést, de én biztosan úgy tettem volna fel a beszélgetőpartneremnek, hogy hisz-e benne? De István úgy kérdezett, hogy nem tételezte fel a hitetlenséget. Úgy döntöttem, nem fedem fel a kártyáimat.

– Hát... tudod, nem is tudom, hogy mit is mondjak igazán. Azt hiszem, az emberek java elgondolkodott legalább egyszer azon, hogy milyen lenne, ha volna valójában reinkarnáció? A gondolat úgy vetődik fel mindenkiben, hogy jó volna ha lenne, mert ez ugye a mindenki által vágyott halhatatlanságot hordozza magában, de ugyanakkor azt is szeretnék, hogy emlékeik erről az életről átkerüljenek a következő létezésbe is. Vagy az előző emlékeit hozzák magukkal. És mivel ezek az emlékek hiányoznak, ezért nem is igen hisznek benne. Lehet, hogy az a bizonyos déja vu érzés valahol ebben gyökerezik, nem tudom. Azért valamivel több bizonyítékra lenne szükségem... A könyvet meg egyszerűen azért vettem a kezembe, mert olyan feltűnően volt a polcon elhelyezve, látszik: a legtöbbször forgatott könyved közül való, nem?

– De igen. Illetve régebben valóban naponta olvastam ezeket. Mára mindet kiolvastam. Szóval, több mint egymilliárd ember életét, mindennapjait, az élethez való viszonyát az újjászületésben való hit határozza meg. Indiában állami intézetek foglalkoznak a kutatásával. Hatalmas pénzeket költenek rá.

– Lehet, de az indai ember nem európai. Alapjaiban más civilizáció, más kultúra, más a gondolkodásmód... És azt hiszem, hogy ez a fajta filozófia igencsak alkalmas az uralkodó osztály számára uralmának fenntartásához. Élj nyugodtan, tűrj, mert a következő életedben megleled a jutalmadat. Aki pedig most a csúcson van, az most is élvezi... Nagyszerűen fenntartható vele a kasztrendszer.

– Én nem mondanék ilyen sommás ítéletet arról, amiről igazából nincs sok ismeretünk. Mert ugye így van? De azt biztosan elmondhatjuk, hogy az nem lehet és nem úgy működik, hogy ott van újjászületés, itt pedig nincs reinkarnáció.

– Nekik sincs bizonyítékuk. – mondtam. Elbeszéltünk egymás mellett.

– Tudod, vagy csak szeretnéd, ha nem lenne? Milyen bizonyítékra van szükség? Annak, aki hisz benne, nincs szüksége rá, aki pedig nem, annak a kétkedés a természetes hozzáállása. Én azt mondom: nem hitre van szükség. Tudásra. Aki tudja, hogy van, annak nem kell hinni.

– És te tudod, hogy van lélekvándorlás?

István nem válaszolt. Bement a szobába, és kihozott pár könyvet, az asztalra dobta őket.

– Ezek mind ezzel foglalkoznak. Persze mindegyik más és más kiindulópontról, más és más lelki beállítással, más és más kulturális környezetből jőve írnak róla, de a lényeg mindegyikben benne van.

Most ne keressünk válaszokat a miértre és a mikéntre. Úgyse tudnánk megadni, és ez igazán ingoványos talaj. Itt szabadon szárnyalhat a képzelet, és ezeket a válaszokat bizony lényegében az a kulturális környezet alakítja, ahonnan jöttél. Ha keresztény vagy, akkor hasonló választ adhatsz, mint Cayce tette. Vagy megmagyarázhatod hindu szemmel a miértet és a hogyant. Hihetsz abban, hogy a jó élet jutalma egy könnyebb következő, a rosszé pedig egy állati testben való újjászületés. Gondolhatod úgy, mint az egyik észak-amerikai indián törzs, hogy a lélek mindig a családban születik újjá.

Engem most az érdekel igazából, hogyan gondolod: van-e újjászületés vagy teljességgel tagadod.

Az a könyv, amelyiket forgattad, a Cayce-ról szóló igen érdekes. Cayce hithű keresztényként állította, hogy van újjászületés, pedig az egyház elveti a reinkarnációt. A pali minden évben elolvasta a Bibliát az elejétől a végéig (egyszer pont azért, hogy kimutasson részeket, amelyeket nem lehet másként értelmezni, csak mint reinkarnációt), ebben övé a Guiness rekord, tehát ha azt állítom, hogy a gondolkodásmódját és hozzáállását a keresztény vallásossága határozta meg, akkor ezt senki nem vitathatja. Ezért azt mondom: a következtetéseiről, az ő miértjeiről és a hogyanjairól mindenki gondoljon, amit akar. De a kivételes képességével, hogy képes volt a másik ember tudatára ráhangolódni nagyobb távolságról is, az igencsak hihető. És ha a tudathoz hozzáfér, miért ne férhetne hozzá azokhoz az emlékekhez, amit a testet öltött lélek hordoz a tudatalattiban, de elzárva tart a tudat elől. Cayce több száz embert gyógyított meg, mindenféle orvosi ismeret híján, azzal, hogy „egészségügyi igazlátásai” alapján megmondta a valódi betegséget, amit az orvosok nem tudtak felfedezni. Ne felejtsd el, hogy a századfordulón élt, az 1870-es években született, és 1930 körül halt meg, ne haragudj, de az évszámok megjegyzése sose volt az erősségem. Ebben a korban nem volt nehéz egy embert félrekezelni, hisz oly keveset tudtak a betegségekről. Cayce módszeréhez tartozott az is, hogy az előző életek alapján megmondta, hogy milyen képességek várhatók a gyermekektől, akik számára gyakran adott „igazlátást” és ez alapján afféle élet-irányvonalat határozva meg számukra.

István felugrott, és hevesen gesztikulálva folytatta:

– Nem mondom, hogy igaza volt, mert ezek az ő saját következtetései voltak, bár majd minden esetben az élet őt igazolta, és elenyésző számban tévedett. Tudod, a szkeptikusoknak elég egy tévedés, és máris azt mondják: na, ugye, nem mindig tudta „megjósolni” a gyermek jövőjét. Ehhez el kell mondani, hogy az ő esetében egyszer fordult elő, hogy a szülők „reklamáltak” mert nem az történt, amit Cayce mondott. Mindössze egyszer! És ki az, akinek ennyi tévedés nem engedhető meg? Még a komputerek is hibahatárral dolgoznak! Nem? Több mint hatezer esetben igaza volt! Ez szinte hihetetlen!

Azt hiszem, a nyugati világ, az európai civilizáció gondolkodása túlzottan materiális. Ha egy jelenséget nem tud besuvasztani egy tudományágba, és azon keresztül vizsgálni, akkor hajlamos arra, hogy ne vegyen tudomást róla. Milyen jelenség az, ami nem mérhető, nem adható neki valamilyen mértékegység? Aura nincs, mert eddig nem mérhető műszerrel? Azért mert az emberek többsége nem látja? Pedig sokunknak megvan ez a képessége, a többiek meg elvesztették, és nem fordítanak rá energiát, hogy újra kifejlesszék magukban. Amint megalkották az aura mérésére alkalmas technikai eszközt, attól kezdve vizsgálható, már belefér a nyugati típusú gondolkodásunkba? Innentől létezik?

Ez baj. Nagy baj, ugyanis azt mutatja, nem hiszünk magunknak, és magunkban. Nem az emberben, hanem a technikában bízunk. Azt istenítjük, attól, azaz a mérnököktől várunk mindent, ahelyett, hogy magunkba mélyednénk és a képességeinket fejlesztenénk. Bátorítjuk magunk, hogy le tudjuk győzni a természetet, de csak rontani tudunk rajta. Minek legyőzni azt, ami tökéletesen, a saját törvényei szerint, és kiválóan működik? Használni kellene mindazt, amit kínál. Nemcsak azt, amire – úgy gondoljuk – tudjuk a magyarázatot. Elfogadható annak a használata is, amelyről alig van ismeret.

Csoda, hogy a gondolat létezésében nem kételkedünk a fene nagy technikai civilizációnk közepette. Persze, mert megpróbáljuk összekötni az anyagias, földhözragadt technikánkhoz, és nanométerek és mikroamperek korlátai közé szorítani, de ez a képesség egyelőre még mindenki birtokában megvan – állítólag –, hát vizsgáljuk. Kénytelen kelletlen elfogadjuk a telepátia létezését, de nagyon furcsán tudunk nézni azokra, akik rendelkeznek a képességgel. A legjobb esetben csodabogaraknak tartjuk őket, és hivatalosan csak a legnagyobb titoktartás mellett fordulnak hozzájuk segítségért. És persze nem lenne a mi nyugati kultúránk az ami, ha nem abba feccölnénk nagy pénzeket, hogy valaki ugyan bizonyítsa be, hogy csalás, nem igaz, nincs is efféle dolog, mint hogy a magyarázatokat keresnék?

Hát miért nem tudjuk elfogadni azt, hogy az, amit mi léleknek hívunk, az nem a fizikai testünkkel egyidős, hanem ősibb. A lélek létrehozza a személyiségünket, ami aztán a földi létben alakul, és aszerint leéljük az életünket. Ez a személyiség aztán elpusztul, ahogy a test kihűl, és a lélek távozik. Hogy a testünket arra használja, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, s azt elraktározza, s amit magával hozott az ideiglenes lakhelyre, azt a tudatalattinkban tárolja. Elzárva a mindennapi hozzáféréstől.

István töltött mindkettőnknek. A poharat a fény felé fordítottam, hogy jól lássam sötétpiros színét. A napsugár rubin színűvé varázsolta a kezem, ahova a bor fénye lecsorgott. Koccintottunk. A bor könnyű, fanyar és kissé savanykás volt. Ízlett. Biztosan nem vehette fel a versenyt egy borvidékről származó oportóval vagy kékfrankossal, bár jellegére nézve az utóbbihoz hasonlított.

– Az, hogy most a mi civilizációnk elveti a reinkarnációt, az részben emberi nagyravágyásnak köszönhető. – folytatta mondókáját a barátom. Az biztos, hogy jóval többet tudott nálam e témáról, hát érdeklődve hallgattam – A bizánci császár, Justinianus 553-ban összehívta az V. ökumenikus zsinatot. A zsinat célja az volt, hogy kiiktassa a Bibliából és a keresztény tanításból a reinkarnációt. A császár felesége, Theodora olyan befolyással volt férjére, hogy az mindenben engedelmeskedett neki. Gondold el, ha arra képes volt Justinianus, hogy megváltoztassa a törvényt, miszerint egy színésznő nem mehet férjhez egy bizonyos rang felett – egy császárhoz pedig semmiképp – mekkora hatással lehetett rá! És a császárné, ez a volt színésznő, aki a kor szokásai szerint prosti is volt, tanítója elveit követte, s azokat viszont akarta látni a vallásban is. Márpedig Eutükhész a monofizita irányzat fanatikus híve volt. A monofiziták szektája vont kétségbe minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást a korai evangéliumokban, és az egyházat két, egymással hadakozó részre osztotta.

A zsinat tizenöt átkot mondott Órigenészre, az egyik leginkább tisztelt keresztény tanítóra, aki a kor reinkarnációra vonatkozó ismereteket összefoglalta, és akinek munkája nyilván összhangban volt az addig elfogadott Evangéliumokkal.

Odaadással hallgattam a barátomat. Soha nem gondoltam volna róla, hogy ilyen kérdések foglalkoztatják.

Ezután István, a történelmi leckét követően, ismét a tényekről kezdett beszélni:

– Tudod, amikor olvas az ember valamiről, jelen esetben a reinkarnációról, engem is bosszantanak az olyan bizonyítékok, amik így kezdődnek: egyszer egy ember azt látta, hogy... vagy: egyszer valaki az előző életében... Ha valamit hihetően akarunk láttatni, akkor azt valahogy így kell tenni – mondta István, és felvette a könyvet. Kinyitotta egy résznél, de még nem kezdte el olvasni.

– 1966-ban megjelent egy kiadvány, Dr. Ian Stevenson: Húsz eset, amelyek reinkarnációra utalnak című munkája. A szerző a University of Virginia Orvosi Karán a Neurológia és Pszichiátria Tanszék professzora. – folytatta a barátom – És a dolgozata végén nem állapít meg semmit, az olvasóra bízza, gondoljon amit akar, amit kikövetkeztet, mert a kutatásainak eredménye mindössze az, hogy „a tények reinkarnációra utalnak”. – István a konyhában fel-alá járkálva olvasni kezdte:

„Ebben a könyvben Stevenson olyan eseteket ír le, amiket maga tárt fel. Elmond egyet, ami 1964-ben történt meg Libanonban egy ötéves, Imad Elawar nevű arab fiúval, aki egy Kornajel nevű faluban élt. Még két éves sem volt, mikor célozgatni kezdett előző életére. Első szavai szeretetteljesen utaltak az előző életében szerepet játszott kedvesére. Szerencsére Imad szülei nem próbálták szigorral elfojtani a gyermeki csacsogást. A gyermek 1958. december 21-én született, és azt állította, hogy előző életében egy Khribi nevű faluban élt, huszonöt mérföldnyire onnan. Ibrahim Buhanzinak hívták, és 1949. szeptember 18-án halt meg tüdővészben. Imad pontosan elismételte Ibrahim utolsó szavait, tökéletes pontossággal azonosította Ibrahim családjának még élő tagjait, és mindig szeretettel emlegette Dzsarmilét, Ibrahim szerelmét. Ibrahim faluja és háza ugyancsak ismerős volt Imad számára. Dr. Stevenson Imaddal és családjával elutazott Ibrahim falujába, és a következőképpen csoportosította azt az ötvenhét tárgyat vagy részletet, amelyre a gyermek emlékezett: "Az ötvenhétből Imad tízet a kocsiban nevezett meg, útban Khirbi felé. Ebből a tízből három téves volt. A maradék negyvenhét részletben Imad csak háromszor tévedett. Eléggé lehetségesnek tűnik, hogy az utazás izgalmai miatt összekeverte az előző élet emlékeit mostani élete emlékeivel."

Amennyire egyáltalán lehetséges volt ellenőrizni a két családdal kapcsolatos bizonyítékokat, dr. Stevenson ezt aprólékosan megtette. A legtöbb bizonyíték azonnal magától értetődő volt. A két család nem nyert, nem is veszített volna a hazugságon, azt pedig nem lehetett letagadni, hogy a gyermek emlékezete ötvenhét alkalomból ötvenegyszer helyes volt.”

István becsukta a könyvet. Ledobta az asztalra, két öklét rátette, rátámaszkodott, s egészen közel hajolt az arcomhoz, úgy mondta:

– Az a hihető, aminek utána lehet nézni, nem valakiről van szó, hanem Imad Elawarról, nem valahol egy faluban, hanem a libanoni Kornajelben történt az eset, tehát nevekkel, évszámokkal, nem általánosságban, nem igazolhatatlanul, hanem konkrétan itt és itt. Számomra ezek a meggyőzőek. Bár, ha belegondolok, senki nem fog utánajárni ezeknek a tényeknek se... Nos, nem tudom... igazán... de azért így hihetőbb.

És még valami: csinálj meg egy tesztet. Ötvenhét különböző tárgyat kell megjegyezned, és később felsorolnod. Az aki hatot téveszt, minden bizonnyal a legjobb eredményt fogja elérni!

Ezek olyan esetek voltak, amikor valaki tudatos állapotában emlékezik az előző életére. Vannak azonban olyanok is, amikor hozzáértők hozzák felszínre az emlékeket.

– Hipnózisra gondolsz, ugye? – kérdeztem. Élvezettel hallgattam Istvánt. Sose volt ellenemre, hogy filozófiai kérdésekről vitatkozzunk. Ezt meg is mondtam neki.

– Itt nem filozofálgatásról van szó... és helye nincs a vitának! – mondta, majdnem sértődötten. – Tényekről van szó barátom, tényekről. A filozófiára tartozik a miért és a hogyan. Itt arról van szó, hogy létezik-e, vagy sem!

– Szóval azt gondolod, hogy van reinkarnáció?

– Nem gondolom, hanem pontosan tudom, és ez nagy különbség!

– És ha szabad kérdeznem, mi bizonyítja, hogy a tudásod helyes, és igazad van?

Vaskúti István felállt a székről, és teátrális mozdulattal mutatott körbe:

– Ez itt, minden, amit látsz, azt bizonyítja. Ha nem volna reinkarnáció, akkor mindez nem lenne!

Ez a kijelentése magától értetődően magyarázatra szorult, de nyilván azért vagyok itt, hogy megtudjam István történetét. Lehet, sőt egészen biztos, hogy arra számít, hogy megírom. Erről egy szót se szólt, de az a meggyőződésem, hogy ebben igazam van. Vannak olyan helyzetek, amikor az emberek, ha írófajtával beszélnek, akkor felvesznek egy bizonyos beszédstílust és hangsúlyt, amikor azt mondják: „van egy jó történetem, ezt írd meg!”, tuti siker.

6.

Azt hittem, István azonnal leül, és elkezdi mesélni a történetét, de nem így történt. Karon fogott, és körbevezetett a házban. Mint már mondtam, tipikus parasztház volt. Az első, az utcafronti szoba a tisztaszoba, ez a konyhából nyílt. A „hátsó szoba” volt a nappali, és egyben ott lehetett felmenni a padlástérbe. A feljáró mellett nyílt egy parányi fürdőszoba, inkább csak mosdó és vécé, ez a valamikori padlásfeljáró volt. A tetőtérben két szoba és egy jókora fürdőszoba volt. Az enyém volt az utcafronti helyiség, kilátással a falura. A biztonság kedvéért, kinyitottam az ablakot, amit Vali oly buzgón bezárt. Kellemes volt a beáradó hűvös levegő. A hátsó szobából a kilátás a birtokra nyílt, ahogy István a kertjét nevezte. A ház tövében, amit az utcáról nem lehetett látni, garázs, benne az új Audi.

Kissé elképedtem. Ugyanis nem ezt vártam barátomtól, akiről azt tudtam, hogy tönkrement, és a kétségbeesés szélén áll. Ezt valamikor Kerekes Ernő Szabolcs mondta, aki szintén osztálytárs volt, és most jó nevű pszichiáter.

Kisétáltunk az udvarra is, megvakartam a puli bozontos fejét, aki hangos csaholással köszönte meg, és azonnal megrágta a cipőmet, majd körberohant és boldogan állapította meg, hogy az akciója sikeres volt, mert nem széledtem szét. A löszfalba vágott pince felé tartottunk. Kétoldalt a veteményeskert ágyásai, már csak a burgonyát kellett felszedni, na és a hatalmas káposztafejek trónoltak a kerti ösvény két oldalán. A pince ajtaján méretes lakat lógott.

– A bort zárom... – mondta István, és elővette a kulcsot. Amíg a zárba próbálta, megvizsgáltam a pince melletti, földbe vájt lépcsőt, ami a löszfalra vezetett fel.

– A hohstel feljárót nézed? Rendbe kell hozni, már málladoznak a lépcsőfokok. Fent gyümölcsös van, meg a szőlő. Felmenjünk?

Megráztam a fejem:

– Hagyjuk holnapra. Ha hamar végzünk mindennel, nem lesz látnivaló később.

István kitárta a pince ajtaját. A hosszú, boltíves helyiség, valamikor meszelt falú volt, hogy megkössék a finoman pergő, sárga löszt. Hordók sorakoztak az egyik oldalon, hosszan, hat darabot számoltam. A falra hosszú polcot erősítettek, rajta üvegkancsók, és tisztára mosott borospoharak. Egy kis asztalka is állt a legszélső hordó mellett, azon üveg, messziről megismertem, ki se kellett nyitni, a számban éreztem a finom, valódi törkölypálinka ízét.

Mindent átitatott a borospincék jellegzetesen kellemes illata.

– Megvan mindegyik vagy száz liter, igaz? – kérdeztem a hordókra mutatva.

– A legkisebb százötven, a legnagyobb háromszázhúsz literes – mondta István mosolyogva.

– Nem veszélyes a pince? Tudod, a szénmonoxid, meg ilyesmi... Nemsokára jön a szüret, nyilván forr a must – fitogtattam szőlészeti ismereteimet, de magam se tudom, hogyan sikerült ilyen szabatosan összefoglalnom az összes tudásomat a borászattal kapcsolatban.

– A must a fenti pincében lesz. A présház a szőlő szélén áll, itt csak a tavalyi bor van.

Füttyentettem.

– Hát ez több hektó bor, ami itt van...

István megint nevetett. Úgy látszik, nem jön be semmi ma.

– Csak ez a hordó van, de ez még tele. Százötven liter. Kitart amíg az új kiforr, még akkor is, ha ajándékozom belőle bőven. Na, hozd csak a lopót ide. Ott van a pince végében, a kis beugróban.

Végigmentem a hordók között. A mennyezeten dróton lógott két villanykörte, az első igen, a hátsó nem világított. A pince végében egy ajtókereten kellett belépnem egy pici térbe. Itt szinte teljesen sötét volt, alig szűrődött be fény az első villanykörtétől. Egy pillanatra meghökkentem. Tisztán láttam, hogy a helyiség fala terméskőből van. Kinyújtottam a kezem, megérintettem a falat. Persze, meszelt löszfal. Honnan jött az a botor ötletem, hogy terméskő? Nevetséges. Elhessegettem a buta gondolatot, s egy pillanat múlva már nem is voltam biztos, hogy valóban kőnek láttam volna. A falán lopótökök – valódiak, nem üvegből készültek – lógtak, a földön különböző faedények, dézsák. Leakasztottam az egyik szimpatikus lopótököt, amikor rám jött...

Szédültem, émelyegtem. Tudtam, hogy ki kellene rohannom, de a lábam nem vitt. Mintha oda lettem volna cövekelve. Úgy éreztem, menten megfulladok. Futni szerettem volna, de a lábam ólomsúlyú volt. Rosszul lettem. Kivert a víz, izzadtam... az ingem pillanatok alatt csuromvíz lett. Már a fejem is hasogatott, nyilallt, mindig ez volt a legrettenetesebb. Majdnem elhánytam magam a fájdalomtól, amikor jött a rémület. Remegtem, kezem lábam szinte vitustáncot járt. Végre lábam kiszabadult a psziché kötelékéből, és újra engedelmeskedett a testnek.

Kirohantam, futtamban odadobtam Istvánnak a lopóját, és amilyen gyorsan csak tudtam kimenekültem a szabadba. A friss levegőn viszonylag hamar rendbe jöttem. Már megint rám tört a rettenetes klausztrofóbia. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a szűk helyiségeket, úgy érzem, menten elpusztulok, ha nem menekülhetek ki. Ha van fény, csak-csak, de ha sötét van, akkor elviselhetetlen szorongás tör rám, és ha a roham súlyos, akkor fuldokolni is szoktam. Na, és az a rettenetes fejfájás, mindig ugyanazon a ponton, valahol a tarkóm közelében, hátul a koponyacsont szokott elviselhetetlenül nyilallni... Kerekes Szabolcs azt mondja, megfelelő kezeléssel lehet rajta segíteni, ha nem is múlik el teljesen, jelentős javulás érhető el.

István hagyott csapot-papot, lopót, bort kiszaladt, láttam rajta, hogy rémült.

– Az Istenért, Attila, mi történt? Rosszul vagy? Mit kérsz? Várj, hozok vizet – mondta, de nem mozdult.

Nyilván fogalma se volt, hogy mi bajom. A kezemmel intettem, hogy nem kell semmi, nincs szükségem segítségre, már elmúlt. Nagyot lélegeztem, tüdőmet teleszívtam friss levegővel.

– Kösz, de már rendbe jöttem. A klausztrofóbiám... nem tudom kinőni, pedig elég nagy fiú vagyok. A gyermekorvosok azt mondták, hogy valószínűleg kinövöm majd... Úgy látszik, még várni kell, még nem vagyok elég nagy! – mosolyogni próbáltam, de azt hiszem, nem sikerült a legjobban. Túlságosan megviselt a roham.

7.

Visszamentünk a házba. Nekem fel kellett mennem az emeletre, hogy tiszta inget vegyek, annyira rám izzadt a roham alatt. Le is mosakodtam, jól esett a hideg víz, s mégse inget, hanem csak egy pólót vettem magamra. Kényelmesebb. Lementem. István a lépcső aljában álldogált.

– Minden oké? – kérdezte, és láttam rajta, hogy még mindig aggódik.

– Persze. Nem mondanám, ha nem így lenne.

– Akkor rendben – mondta, és az első, vagy ahogyan a falusiak hívták, a tisztaszobában telepedtünk le. István az egyik fotelra mutatott, maga a másikba ereszkedett le. Borospalack került a kis asztalra, meg egy zacskó pirított sós mogyoró. Töltött. Aztán, mielőtt koccintottunk volna a könyvespolchoz ment, és kivett egy „könyvet”. Magasra emelte.

– A legolvasottabb könyv a házban! – mondta, és hangosan nevetett hozzá. Letette, kinyitotta, és megkínált szivarral. Félkoronás szumátra volt, tehát nem mondhattam nemet, hiszen ha nem is cigarettázom, a jó szivart szeretem.

– A szomszédban lakott egy agglegény – kezdett István mesélni. – Ritka a falusiak között. Gazdag pasi volt, minden pénzén földet vásárolt, növelte a gazdaságot, ahogy tudta. Úgy spórolt, hogy az már nem is volt normális. De a módját megadta ám! A tisztaszobába vásárolt egy modern Varia bútort, ez még a hatvanas évek végén volt, nekem is úgy mesélték. A döngölt padlóra, mert ugye akkoriban nemigen volt parkett, vagy padló, egyszerűen ráfestette a szőnyegmintát, a sokablakos ajtóban egy üveget kivett, és ha valaki jött látogatóba, ott bedughatta a fejét, és megnézhette a szobát. Ugyanis kulcsra volt zárva, senki be nem léphetett. Hát ez a szoba kissé másként funkcionál...

Mosolyogtam a történeten. Biztos nem azért hívott le Pestről, hogy efféle helyi anekdotákkal szórakoztasson.

– Na, akkor hol kezdjem? – kérdezte István, mintha megérezte volna, min jár az agyam. A kérdés persze teljesen felesleges volt. Azt hiszem, ez a kérdés mindig akkor hangzik el, amikor a legtermészetesebb válasz: az elejéről. Nem szóltam semmit, csak a kezemmel jeleztem, várom a történetét, kezdheti.

– Nem jegyzetelsz?

Aha, kibújt a szög a zsákból. István most elárulta, hogy azért meséli el nekem, mert szeretné a történetét könyv alakban viszontlátni. Persze az vesse rá az első követ, aki a helyében másként tenne. Megráztam a fejem:

– Szükségtelen. Ha érdekes, úgyis megmarad bennem. Ha nem, akkor meg kár a szóért. És tudod, hogy van ez? Te elmondod a saját történetedet, én pedig ha megírom, akkor az elmondásod alapján a magam verzióját vetem papírra. Kezdd el, nyugodtan. Ne félj, nem felejtem el. Ha pedig igen, akkor nem a világ végén élsz, bármikor kérdezhetek, vagy még egyszerűbb: merítek saját kútfőmből... – most rajtam volt a sor, hogy barátom szemébe vigyorogjak.

István megrántotta a vállát és mesélni kezdett:

8.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha röviden a rendszerváltásnál kezdem. Eufórikus hangulatban voltam, mint akkor sokan. Tüntetésekre jártunk családosan. Hősök tere, tévészékház, „demokráciát, demokráciát!” skandáltuk a Margit hídon, a nyakunkban ülő gyerekek papírból készült nemzeti zászlókat lobogtattak. Az örömömet és a változás iránti várakozásomat bevittem a cégbe is, nem csodálkozom azon, hogy voltak, akiknek nem tetszett. Én magamnak ezzel magyarázom, hogy az első adandó alkalommal útilaput kötöttek a talpam alá. Az elsők között voltam, akit két lábbal rúgtak ki, pedig a munkámra nem lehetett panasz. Azt hiszem akkoriban majd mindenki ezt mondta magáról, akit elbocsátottak. És nyilván volt is benne igazság. Akkor még szokatlan volt, hogy két jól dolgozó ember munkáját meg tudja csinálni egy is... Ugyanazért a pénzért.

– Létszámleépítés, Vaskúti elvtárs... – mondta, s az elvtárs szót gúnyosan megnyomta a személyzeti előadó. Persze a főnök nem mert a szemem közé nézni, kiadták a koszos munkát a legalacsonyabb beosztásúnak az osztályon. Kaptam valami pénzt, akkoriban viszonylag jó volt. Mint annyi más sorstársam, én is azt vettem észre, hogy kényszervállalkozó lett belőlem. Üzlethelyiséget béreltem, beszereztem egy csomó barkácsfelszerelést...

– Most mondd meg, Attila, mihez értettem én? Se a könyveléshez, se az ügyvitelhez, se az adóelőírásokhoz nem tudtam hozzászólni... De azért beindult a verkli – barkácsolni sokan szeretnek – egészen addig, amíg valami hibát nem vétettem, s az adóhatóság rám húzta a vizes lepedőt. Elúszott a barkácsbolt.

Akkor talán jobban a padlóra kerültem, mint amikor kirúgtak a volt cégemtől. Már-már azt hittem, hogy viszem valamire, s tessék... Az, hogy kidőltem a sorból természetes volt, hiszen nem vagyok vállalkozó típus. De mit lehetett tenni? Munkát nem kaptam, pedig akkor még csak a negyvenes éveimben voltam. És jó szakembernek számítottam. De úgy látszik, nincsen olyan jó szakember, akit ne lehetne helyettesíteni... – István keserűen felnevetett, s cigarettára gyújtott. Hatalmasat slukkolt, alaposan letüdőzte, ha én ennyi nikotint építenék be a szervezetembe egy év alatt, belehalnék...

– Azonban engem nem olyan fából faragtak, hogy feladjam. – folytatta a barátom. – Ha vállalkozni kell, mert ez az új módi, akkor vállalkozzunk. Megjött az ötletem, hogy kis élelmiszerboltot nyitok. Enni ugye mindenkinek kell, akkor fordultam hozzád kölcsönért.

Eleinte ment minden, mint a karikacsapás. De később megjelentek a vetélytársak. Jöttek a multik, a tőkeerős nagyvállalkozók, s szupermarket nyílt a szomszéd utcában. Az olyan élhetetlen fajta mint én, kisöpörtetett az üzleti életből. Csak annyi kellett, hogy néhány alapvető élelmiszernek hihetetlenül levigyék az árát, máris mindenki átpártolt hozzájuk. Eleinte én is próbálkoztam ezzel, de nem jött be. Később elmagyarázták a lélektanát: más árucikk árát meg kell emelni, hogy a veszteséget kiegyenlítse. Erre nekem nem volt se tehetségem, se megfelelő tőkém.

A lényeg a lényeg: tönkrementem.

Totálisan a padlón voltam. Anyagilag és lelkileg egyaránt.

Majdnem rámentem, sokáig az öngyilkosság gondolatával is eljátszottam. Nem kerestem semmit, életerős férfiként a feleségem tartott el, agilis emberként az unalom szinte halálos méreg... Nagyon sokat köszönhetek Nellinek ezekben a nehéz időkben. Vigasztalt, lelket öntött belém, biztatott. Ő fedezte fel Szabolcsot is. Tudod, Kerekes Szabolcsot, a gimis osztálytársunkat. Az interneten...

István itt megállt a meséjében. Izzadt a homloka, remegett a keze. Nem értettem, mi baja van? Aztán rám nézett, és lemondóan legyintett.

− Ne így kezdjük. Ne hazugsággal. Az első vállalkozás, a barkácsbolt igaz. Nem volt semmi adóhatóság, nem volt semmi… semmi... viszont játszottam. Elkapott a gépszíj barátom, és rákaptam a félkarú rablókra. Mindenemet odahordtam... Teljesen tönkrementem. Nellivel martuk egymást, illetve én éreztem annak, amikor vissza akart tartani a játéktermektől.

El is költöztek. Vagy fél évig egyedül voltam, sikerült a lakás berendezését is eljátszani. A Jó isten vigyázott rám. Amikor azon voltam, hogy vagy eladom a lakást, vagy kiugrom a tizedikről, akkor Nelli megjelent, és rávett, hogy kezeltessem magam. És akkor nem üvöltöttem vele, hanem beleegyeztem. Lehet, hogy az életösztön erősebb, mint a játékszenvedély? Amikor tudatosul az életveszély, amit én jelentettem saját magamra, akkor a játékszenvedély lelohadt?

Szóval Nelli netezett, és egyszer csak megkérdezte:

− Mondd Pista, volt neked ugye Kerekes Ernő nevű osztálytársad a gimiben?

− Nem, nem volt. Bár egy Kerekes volt, de az Szabolcs volt.

− Mégis, nézd meg, találtam egy Kerekes Ernő Szabolcsot.

Felvillanyozódtam. Ez biztosan Szabolcs lesz! Általában az Ernőt szerette használni, hát mi a suliban csak azért is a Szabolcsot erőltettük, és nyilván neki kellett beadni a derekát. Így feleltetéskor Kerekes Ernőt hívták ki a tanárok, de többen is Szabolcsozták felelés közben. Biztosan ő lesz!

Nelli a gép elé húzott.

– Hívd fel... – tette elém a telefont a feleségem.

– Minek? Fel akarod venni vele a kapcsolatot? Kéthetente összejárunk majd, esetleg egy vacsora, s beszélgetés?

– Nem én akarom, hanem te. Rászorulsz. Segítség kell neked, hogy kilábalj ebből a lelki gödörből. Túl sokat foglalkozol magaddal, lebecsülöd magad, maga vagy a megtestesült, két lábon járó kisebbségi érzés és nagyra nőtt önsajnálat.

– Nellikém, drága, én ugyan nem... Nem akarok az osztálytársam előtt magamból bolondot csinálni!

– Már miért csinálnál bolondot magadból. És ha így is lenne. A szakmája a lélek orvoslása. Segít talpra állni. Meg kell próbálni.

– Hívd fel te, ha olyan nagyon akarod. Különben is, lehet, hogy ez a Kerekes nem az a Kerekes...

Nelli nem kérette magát, azonnal felhívta a számot. A szemem sarkából figyeltem. Szerettem volna ha Szabolcs lenne, hiszen vágytam rá, hogy valaki segítsen, mert éreztem, egyedül nem tudok a gödörből kikászálódni, túl mélyre kerültem a lelki mocsárba, s a spirál egyre húz, lejjebb és lejjebb.

– Halló, jó napot kívánok, Kerekes doktort keresem.

– Én vagyok, tessék, miben segíthetek?

– Vaskúti Istvánné vagyok – mondta Nelli, és halkan köhögni kezdett. Én persze tudtam, hogy időt akart adni Kerekesnek.

– Vaskúti István... Vaskúti István... volt egy osztálytársam a gimnáziumban, akit Vaskúti Istvánnak hívtak... – mondta Kerekes elég bávatag hangon. Érezni lehetett, hogy erősen kutatott az emlékei között.

– A felesége vagyok.

– Te jó Isten! Jaj, kezét csókolom. Mi van a Pityuval? Évtizedek óta nem hallottam róla? Otthon van? Tessék adni! Ezt a véletlent, nahát, a Vaskúti Pityu! A Vaskúti... előttem ült az osztályban. Jó széles háta volt, eltakarta a nyitott könyvet, ha felelni kellett.

Nelli olyan fensőbbséges mosollyal adta át a kagylót, ahogyan azt csak egy diadalmas nő tudja akkor, ha valamiben neki lett igaza!

9.

Életem legnagyobb telefonszámláját akkor csináltam. Nem néztem az órát, csak dumáltam, dumáltam, panaszkodtam, ömlött belőlem a szó. Most, így utólag visszagondolva, talán Szabolcsnak is benne volt a keze, azt hiszem néhány célzatos kérdéssel hozta ki belőlem a szózuhatagot.

Az biztos, hogy nemcsak panaszkodtam, de nagyon örültem, hogy újra felfedeztük egymást. Ott melegében megbeszéltük, hogy felmegyünk hozzájuk a következő hétvégén. Szinte nem találtam a helyem otthon, annyira vártam a személyes találkozást. Többször lementem sétálni, Nellinek ezt mondtam, de valójában azért, hogy gondolatban eljátsszam a találkozást, kitaláltam a párbeszédeket, érdekes, a végén mindig oda lyukadtam ki, hogy felajánlja a segítségét, de az a véleményem, hogy nekem annyi, ő se tud rajtam segíteni. De azért mindig másképp és másképp zajlott, és én nagyon élveztem ezeket a magam által kitalált helyzetjátékokat.

Sok mindenre kíváncsi voltam, főleg arra, hogyan néz ki? Előttem természetesen az a kép volt, amit a gimiben utoljára rögzítettem róla. Az emberben mindig meg lehet találni a korábbi önmagát, mindig hordozza a fiatalkori vonásait, de sose lehet tudni, milyen lesz évek múltán? A fiatalban nincsenek az öregkori arcvonások. Jó, mi még nem vagyunk öregek, abban a korban vagyunk, amikor az ember „stabil” és évekig nem változik jelentősen a fizimiskája, de valami mégis van...

A találkozás engem igazolt. Már ami a külsőt illeti.

Kerekes Ernő elől kopaszodik egy kicsit, persze engem meg se közelít − mondta Vaskúti és megsimogatta kopasz fejét −, hátul hosszabbra hagyja a keseszín haját, de nem fésüli fel a feje tetejére. Hagyja, hadd gyönyörködjünk benne, milyen fényes a feje tetején a bőr! A szinte lányos arcból markáns, bajszos férfiarc lett. Ha engem kérdezel, azt mondom, hogy meghízott, de ő csak testesnek mondja magát. Megtehette volna, hogy a budai villájának kapuját bentről nyitja, de inkább lesietett, hogy személyesen fogadjon.

– Pityu, de jó hogy megkerestél! – mondta mindenfajta köszönés helyett. – Bőrfejűek vagyunk? Vén skinhead? – kérdezte teli szájjal röhögve, s megsimogatta, majd valami ritmusfélét paskolt ki a fejemen, hogy csak úgy csattogott. Válaszul belebokszoltam a hasába.

– Ha én ilyen vézna lehetnék... – mondtam, mire elkomorult a tekintete.

– Hagyd el, állandóan fogyózom, s tessék. Gondold el, mi lenne, ha ennék is!

– Keress magadnak egy menő pszichiátert, aki kidumál az ehetnékedből.

Erre újra röhögni kezdett.

– Menőnek itt vagyok én, de magamat nem tudom lebeszélni... Pedig de sok páciensen segítettem. Úgy látszik, rám is vonatkozik a cipésznek a cipője szakadt régi emberi bölcsességbe oltott közhely...

Annyit máris megállapítottam, hogy a humora nem változott, s nevetni is ugyanúgy szeret, mint hajdanán.

Nellinek, mint igazi úriember, kezet csókolt, hiába tiltakozott az asszony. De az arcára is kapott egy puszit, mert ott rögtön össze kellett tegeződniük, Nelli addig nem lépett be a kertbe.

Kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, mert hogy is mondjam? Szóval minden sokkal „menőbb” volt, mint amire számítottunk. Szabolcs drága öltönyétől kezdve a kertben rejtetten működő, de a kedvünkért bekapcsolt öntözőrendszeren át a lakás berendezésén keresztül a felesége, azt hiszem, számunkra vagyont érő brossáig.

Mi a barátunkhoz készültünk, ezért nem vettünk estélyit. Ezt így kevésbé kényelmetlen mondani, mint azt, hogy nincs is...

De Kerekes teljesen természetesen viselkedett, mintha nem is vette volna észre zavarodottságomat. Azt is könnyen el tudom képzelni, hogy ők se öltöztek ki a tiszteletünkre, csak egyszerűen ez volt a különbség köztünk. Karon fogta az asszonyt, s előre mentek. Szabolcsnak szép formás karikalába lett az évek folyamán, és attól tartottam, hogy ez nem a sok lovaglás következménye. Bár ki tudja? A házba a teraszon keresztül mentünk be, azt hiszem a fő szempont az volt, hogy kellően el legyünk kápráztatva. A nappali valóban impozáns volt. Hatalmas ablakok a szárnyas ajtó mindkét oldalán, modern bútorok, és ennek ellenére igen kényelmesnek tűnt az ülőgarnitúra.

Lépteink zajára egy magas, karcsú, elegáns hölgy lépett ki a szomszédos szobából. Hosszú, sima szőke haja háta közepét verdeste. Diszkréten volt kifestve, karcsú testére egybeszabott fekete ruha feszült, kiemelve az összes asszonyi domborulatot. Egyetlen ékszere egy pillangót formázó bross volt.

– Gyere Lukrécia, hogy bemutassam Vaskúti Pityut, gimnáziumi osztályunk legjobb hosszútávfutóját.

– Szabolcs, most nincs helye a hülyéskedésnek... – mondta a nő, kicsit durcás képpel.

– Dehogynem, ha Pityu itt van, akkor csak annak van helye... – mondta Kerekes rám kacsintva.

– De Lukrécia, én valóban hosszútávfutó voltam... – mondtam, hogy lássa az asszony, a férje nem hülyéskedik.

Kerekes hosszan felröhögött.

Az asszony mérges képpel mondta, de láttam rajta, hogy valójában nem haragszik.

– Kedves Pityu, egyszer, s mindenkorra: Zsóka vagyok, a férjemnek és a barátaimnak Zsuka. Szabolcs hülyéskedése a Lukrécia volt. Lukrécia Borgiának szokott hívni nemes egyszerűséggel, utalva arra, hogy én vagyok a házi méregkeverő... Persze ez nem azt jelenti, hogy nagyon távol állna az igazságtól, de mint tudjuk, sokszor az igazságot a legnehezebb elviselni. – A mondat végén már mosolygott.

– Oppardon – mondtam nagy hülyén, mert rögtön kínosan éreztem magam.

Zsuka, gondolom, hogy oldja a hirtelen támadt feszültséget felajánlotta, hogy végigvezet a házon. Karon fogta Nellit, és intett nekem is. A nappaliból lépcső vezetett fel az emeletre. A feljáró mentén, viszonylag sűrűn, lépcsőzetesen, közepes méretű festmények voltak a falon. Lassan bandukoltam, és alaposan megnéztem őket. Tetszettek a képek. Mintha valamiféle vízió lett volna mindegyik, de kivétel nélkül aprólékosan megfestett, realista részletekkel. A festő lehet, hogy Csontváry hatása alatt volt, vagy csak őt utánozta. A színvilága azonban más volt. Sokkal sötétebb színeket használt. Egy tájkép előtt hosszabban elidőztem. Egy kastélyt ábrázolt. A kastély és a park gondosan, részletekbe menően volt megfestve, apró tornyok, a falak hatalmas kövei, minden, még a szélkakas a torony tetején teljesen valósághű volt, de körülötte a felhők elmosódott, eltorzult emberi arcot formáztak, sötétek voltak, szinte feketék, a vonagló felhőarc szájából pedig arany és ezüst madarak repültek ki, mindegyik gazdagon díszítve ékkövekkel. Az eltorzult arc szeme egy-egy lyuk volt a felhőn, melyen átsütött a nap, ezért úgy tűnt, mintha gyűlölettől izzott volna és körülötte a madaras vízió szinte hullámzott, lüktetett.

Vaskúti István nagyon érzékletesen festette le szóban is az épületet. Lassan bólogattam, mert elbeszélése alapján magam is láttam. Ezt meg is mondtam neki.

– Érdekes, ezt sose mondta még senki, pedig gondolhatod, nem először mesélem a sztorimat.

– Nyilván mindenkire másként hat. – mondtam elgondolkozva.

István folytatta a történetét. Ott tartott, hogy a festményeket nézte.

– Tessék Szabolcsnak néhány dicsérő szót mondani – hallottam a hátam mögött. Egy egész picit meg is ijedtem, váratlanul ért a hang. Összerezzentem. Hátrafordultam. Zsuka és a feleségem álltak mögöttem. A háziasszony mosolygott. – Mi már régen végeztünk az emeleten, te meg csak bámulod Szabolcs festményeit – mondta.

– Nem is gondoltam volna róla. Nagyon tetszenek, különösen ez. Tudod valami furcsa érzés fog el, ha ránézek. Nem tudom a magyarázatát, csak egyszerűen vonzódom hozzá.

– Ennyire tetszik az arc? – kérdezte Kerekes, aki halk, macskaléptekkel jött föl a három lépcsőfokon.

– Nem. – mondtam csendesen, szinte megilletődve. – A kastély. Csak nézem, és nem tudom levenni a szemem róla. Az arc egyszerűen ijeszt. Ha hiszed, ha nem, nem merek ránézni. Ha azt mondanám, hogy félek tőle, nem járnék messze az igazságtól...

– Jaj, Pityu, ilyet ne mondj egy pszichiáter füle hallatára – nevetett barátom felesége.

– De a festő szívesen hallgatja – mondta Szabolcs. – Na, csak nézelődjetek, addig én elviszem Nellit a konyhába, kell egy kis segítség.

– Nálunk Szabolcs a nagy szakács, én szinte alig tudok főzni. Néhány egyszerű ételt igen, de ha vendég jön, akkor a férjem szinte megtáltosodik! Csak rá kell nézni: egyszerűen imádja a főztjét, és nincs olyan kaja, aminek neki ne állna, ha elolvassa a receptjét. Szereti a szépen terített asztalt, a márkás italokat, és az igazat megvallva, nagyon ért hozzájuk.

– Degeszre keresi magát Szabolcs, ugye? Klassz a házatok. – mondtam, és ebben nem volt semmi irigység, egyszerű ténymegállapítás volt.

– Én, kispofám, én keresek jól. Én vagyok az üzletasszony, én hajtok reggeltől estig. Gyógynövényekkel foglalkozom, már van egy kisebb üzlethálózatunk, többfajta fűszerkeverékem van a piacon, exportálok is nagy tételben, hát megkeresem a hideg vízre valót, amint látod. Szabolcs tisztességgel dolgozik, amit keres az a zsebpénze. – Zsuka elmosolyodott egy pillanatra. – Na, hogy ne ékeskedjek más tollával, a fűszerkeverékek Szabolcs eszét dicsérik... És ugye a házban azért az apósomnak több része van, mint nekem.

– Gratulálok, az igazat megvallva, egyáltalán nem gondoltam volna...

– Köszike... – mondta az asszony kissé kényeskedve, de olyan hangsúllyal, hogy éreztem, most valamibe, amit úgy neveznek jobb körökben, hogy önérzet, nagyon beletrafáltam. – Netán „suksüköljek” is? Mert úgy látom, afféle bunkó, szőkecica-hálószobababának néztél Szabolcs mellett.

– Jaj, nem, dehogy – visszakoztam, pedig az igazat megvallva pontosan úgy gondoltam, ahogyan Zsuka feltételezte. – Csak tudod a filmek... meg minden... azt sugallják, hogy a dagadt, pénzes férj mellett a bombázó feleség csak afféle játékbaba...

– Hát igen, a filmek, meg minden... egy nagy marhaság... de a bombázó azért jól esett!

– Szabolcs barátom valóban irigylésre méltó! Tudod én fiatalemberként igazán racionális gondolkodású voltam. Láttam, hogy nem vagyok egy kimondott férfiszépség, így aztán ha egy olyan klasszis nővel találkoztam, mint te vagy – a nő teli szájjal mosolygott az újabb bókon –, én bizony szó nélkül elmentem mellette, meghagytam másnak, minek komplikáljam az életem egy túl szép nővel, nem igaz? Mindig tudtam, hol a helyem...

− A hülyék közt! Ott... – vágott Zsuka közbe –, hogy ti férfiak mekkora barmok tudtok lenni! Mi az, hogy túl szép nő, mi? Istenem, hogy ti milyenek vagytok! – meg kell mondjam, az asszony teljesen úgy kezelt, mintha évtizedek óta puszi pajtások lennénk, de valahogy nem zavart. – Persze az ilyen, aki csak a külső alapján ítél, az egy Szörnyella de Frászt érdemel magának, nem egy normális feleséget mint a tied! Ne haragudj Nelli, de azonnal felmegy a pumpa, ha ilyen véleményt hallok. Sajnos nem először... – mondta durcás arckifejezéssel, mert a feleségem éppen belépett egy kerek salátástálat egyensúlyozva. Nyilván nem tudta pontosan miről is van szó, de a két nő összenevetett, láttam, hogy nincs baj. – Szegény Szabolcsom – folytatta Zsuka kissé mesterkélt, affektáló hangon –, hát minden osztálytársa ilyen lökött? Nem is hiszem, hogy meg tud javítani...

− Kiről van szó? – hallottuk a konyhából, ugyanis mint mondtam, Szabolcs a vacsorát intézte.

− Te Attila, én ilyen kaját addig nem ettem! – mondta István, és látszott, ahogy felidézte, megindult a nyálelválasztása. A pavlovi reflexek működnek. – Az valami fantasztikus volt. Azt rögtön eldöntöttem, ha visszahívjuk őket, akkor nem veszem fel a kesztyűt és nem kelek versenyre velük. Kaviár, kagyló, ráksaláta. Pezsgő, whisky, igazi ötcsillagos konyak, tejszínes narancsmártással készült isteni pulykasült, és végül madártej. Erre Szabolcs külön engedélyt kapott a feleségétől, mert tudta, hogy élek-halok érte. Egyszer, még harmadikosak voltunk, versenyt ettünk, én nyertem... Én legalább büntetlenül ehetek mindent, nem úgy mint Kerekes.

– Na, legalább ebben nem viccelt a férjem – mondta Lukrécia, oppardon: Zsuka. – Már azt hittem, hogy csak ürügy voltál, mert megmondtam neki, addig nincs madártej, amíg nem megy le száz kiló alá.

Úgy láttam, a nő szeretné, ha úgy tűnne: szorosan tartja a gyeplőt. Szabolcsot ismerve ez csak meddő próbálkozás lehetett.

Vacsora után kávé, szivar, és konyak. Elterpeszkedtünk a kényelmes fotelekben, és be nem állt a szánk. Illetve szinte csak én beszéltem. Tíz óra lehetett, amikor Szabolcs váratlanul felállt.

– Hétfőn tizenegykor várlak a rendelőmben – mondta, és átadott egy névjegyet – lesz nekem dolgom veled elég... Ne, Pityu, ne mondj semmit. Embert faragunk belőled, ha túlóráznom is kell, akkor is. Az anyagiakra ne legyen gondod. Lépjünk vissza az időben, és fogalmazzunk így: társadalmi munkában csinálom, vagy kommunista műszak, hívd ahogy akarod. A te jelenlegi helyzetedben úgyse tudnál megfizetni, és a mi kapcsolatunk nem egyszerű barátság, mert, és ezt jól jegyezd meg: egy barátot mindig ki lehet rúgni, de az „osztálytársságot” nem lehet megszüntetni, az életfogytig tart!

Lehet, hogy nem jól adom vissza, de ezeket Szabolcs úgy mondta, hogy abszolút természetes volt, semmi okom nem volt, hogy szabadkozzam, vagy erőlködjek, hogy megfizetem, vagy nem akarok a terhére lenni, vagy valami hasonlóra hivatkozzam.

Abban állapodtunk meg, hogy hetente kétszer megyek, nem volt nehéz időpontot egyeztetnünk, mert én mindig tudtam alkalmazkodni hozzá, lévén időmilliomos munkanélküli. Nem tudom, egy másik pszichiáter mennyi időt szán egy-egy betegre alkalmanként, de Szabolcs legalább másfél, sokszor két órát is foglalkozott velem.

10.

István felállt, nagyot nyújtózott, nem zavartatta magát, ásított is hozzá.

– Tegyük el magunkat holnapra. – mondta, és letette az italokat. Segítettem, kiürítettem a hamutartót, kinyitottam az ablakot, hadd szellőzzön ki a szoba. A szivart szeretem, de a füstjét, ami beleivódik a függönybe, a bútorok kárpitjába már sokkal kevésbé.

– Nincs ellenemre – válaszoltam kissé megkésve barátom indítványára. Kimentünk a konyhába, megláttam az asztalon a vacsora maradékát.

– Egy kis füstölt véres hurkát, ha nem haragszol... – mutattam a tányérra.

Nevetés volt a jutalmam, és egy karéj kenyér. István is letelepedett, s mintegy megkoronázva a napot, néhány falatot ettünk. Igazán komótosan, alaposan megrágva mindent.

És persze azon járt az agyam, amit hallottam. Valami kezdett derengeni, de hagytam a gondolatot, mert ezek is olyanok, mint a gyümölcs: meg kell érniük, hogy használhatók lehessenek.

Egy pohárka bor természetesen lecsúszott kaja közben. Na, meg még egy.

Utána már szót fogadtam Valinak, és nem ittam aznap többet.

Elköszöntünk, és felballagtam a szobámba. Az ablakot természetesen nyitva hagytam, nem vettem figyelembe feleségem aggódását. Kihajoltam, kinéztem az utcára. A lámpák fénybúrát világítottak a levegőbe, s egy-egy fénykört rajzoltak az úttestre is, kissé párás volt a levegő. Teleszívtam a tüdőmet a friss levegővel. Hallatlan jól tudok aludni, ha nyitva az ablak – otthon az erkélyajtó – és érzem a csípős esti, hajnali levegőt. Ilyenkor tudok igazán jól bebújni a paplan alá. De a lábfejem akkor is kidugom a takaró alól. Azt nem viselem el, ha be van takarva.

Nyugtalan éjszakám volt.

Azt a kastélyt láttam magam előtt, amit István oly érzékletesen leírt. Minden ragyogó szép, fiatal voltam, enyém volt a világ, és mindenki engem ajnározott. De hirtelen besötétedett, megjelentek a súlyos, fekete fellegek, és minden, de minden átment egy torz arcba. A kastély, a park, az emberek, és minden gomolygott, vonaglott, mindent átitatott a fájdalmam, mert fájdalmat éreztem, a tarkómnál hasogatott. Aztán jeges hideg kúszott fel a hátamon, és minden kezdett távolodni.

Felébredtem.

Kivételesen behúztam a lábfejem is a takaró alá, mert kezdett valóban hűvös lenni.

Utána már tudtam aludni.

Második nap

1.

Korán volt még, amikor felébredtem, nem keltem fel azonnal. Élveztem a falusi, friss levegőt. Lustálkodtam. Amikor rászántam magam, hogy kikászálódjak, ugráltam egy kicsit, magamban ezt reggeli tornának neveztem. Fürdőszoba, nemszeretem borotválkozás, majd kikerestem egy kényelmes szövetnadrágot és egy kockás flanelinget a szekrényből, ahova Vali szépen elrendezte az összes ruhám. Szép, száraz idő volt, már a nap is felkelt, a szemközti domb fölött járt. Szandálba bújtam, úgy mentem le.

– István! István! – szólítottam a barátomat, de semmi. Kint lehet? Kimentem, a konyhaajtót nyitva hagytam. Az udvaron a puli boldogan futkározott a kerítés mellett. Meglátott, odaszaladt, gombszemét csak sejteni lehetett kócos „haja” alatt. Piros nyelvét kidugva lihegett. Leült előttem, és rám nézett.

– Hát mi van, Szőrmók? – kérdeztem, és lehajoltam. Fejét kissé oldalt fordította, mint aki tudta, hogy fültővakarás következik. – Hol a gazdi? – kérdeztem, és meglapogattam az oldalát.

Szőrmók felugrott, és hátrarohant a gazdasági udvarba, majd a kertbe vezető kapu előtt megállt, s vakkantott kettőt.

– Na, a pincébe ment? – kérdeztem, s a kutya, mint aki érti, s szerintem értette is, boldogan, farkcsóválva csaholni kezdett. Felmentem, a lakat hiányzott az ajtóról, István nyilván bent van. Valószínűleg a reggelihez való pálinkát tölti a félliteres palackba, vagy már az ebédbort méri? Belöktem az ajtót.

A félhomályban nem láttam semmit. A pinceajtó délre nézett, a nap fénye még nem ért oda, hogy bevilágíthasson. A pince legvégében egy gyertya állt a legutolsó hordó tetején. Gyenge fénye imbolygott.

– István, itt vagy? – kérdeztem, de ez valahogy nem sikeredett erősre, elég halkan kérdeztem. Valahogy nyomasztott a hely. Hűvös is volt, és olyan érzés uralkodott el rajtam, mint amikor az ember horrorfilmet lát, és utána át kell mennie egy erdőn. A film minden borzalmát odaképzeli a fák sötétjébe, és azok hűségesen végigkísérik őt, meg- megreccsentve egy-egy faágat, kísérteties neszeket keltve, úgy lebbentve meg egy bokrot, mintha maga Frankenstein tenné tiszteletét...

Persze bementem, mert normális ember lévén ugye ilyen apróságok nem hátráltathatnak. Az egyik hordó mögött valami lehetett. Határozottan láttam, hogy megmozdult.

Megálltam.

A mozgás megszűnt.

Újra elindultam. Megint hallottam, most már határozottan. A hideg futkározott a hátamon. Erőt vettem magamon, és hirtelen megfordultam. Semmi és senki. Hát persze, mi is lenne, hülye vagyok, gondoltam. Újra elindultam a pince mélyébe. Azonnal megéreztem, nem hallottam, csak éreztem a neszt. Valami hűvös légáram is megsimogatta a hátam, majd valami csörömpölt.

Homlokom kiverte a víz, villámgyorsan fordultam meg.

Semmi és senki, de egy üveglopó cserepei csillogtak szerteszét a padlón. Megkövülten bámultam. Két lépést tettem, úgy bámultam, hogy a hosszú cső egy darabja a szandálom előtt feküdt. Nem hajoltam le, hogy megvizsgáljam. Láttam, hogy törött.

És vannak olyan érzelmi állapotok, amikor az ember azt hiszi, ha nem mozdul, elmúlik azon nyomban a lidércnyomás. Mozdulatlan álltam.

Hát mi is történne, semmi.

Megfordultam.

Egy torz arc volt előttem, a szemek szinte feketék voltak, a szemöldök bozontos, karvalyszerű orr, és hófehér fogak, óriási bajusz.

– Uramisten! – sikoltottam, és hátraugrottam.

Az arc vonásait markánsabbá tette a gyertya imbolygó lángja, aztán István elkezdett röhögni. De úgy, hogy alig tudta tartani a gyertyatartót.

– Mi van, megijesztettelek?

– A frászt hozod az emberre.

– Hallottam, hogy leverted a lopót. Ott dolgozom, hátul, a beugróban – intett fejével a pince végébe. – Megjavítom a villanyt, hogy ne kelljen vakoskodnunk. Ideje. Tudod, mindig halogatom, de a tegnapi rohamod rávett, hogy megcsináljam.

– A lopót nem én vertem le – mondtam komoran.

István odament a hordóhoz:

– Cicvarek, cicvarek, itt vagy? – kérdezte, s szinte azonnal előbújt egy cirmos cica. István lábához dörgölőzött feldomborított háttal, farkát magasra emelte. A gazdája lehajolt, és megsimogatta. – Nézd, mit csináltál – mutatta barátom az eltört lopót, miközben felemelte és a karjára fektette a cicát.

A macska pofáján kárörömöt láttam, de lehet, hogy tévedtem.

– Elkísérsz? – kérdezte István. – Be kell vásárolni. Tej, kenyér, sajt, paprika, paradicsom, ilyesmi. Nincs messze a kisbolt. Kettő van a faluban. A nagy bolt a központban, a kicsi a régi kisiskola mellett.

Bólintottam.

– Szeretek sétálni, most meg rám is fér. Tudod, a betegség. Jót fog tenni.

A konyhában István először reggelivel kínált.

– Inkább egy kávét. – letörtem egy darab kolbászt, haraptam hozzá kenyeret is. – A bécsi reggeliről már leszoktam – mondtam. Láttam, István felvonja a szemöldökét. Nyilván nem ismeri a lengyel mondást, wiedenski siedania, azaz bécsi reggeli: kávé és cigaretta, persze éhgyomorra, mert úgy jobban árt.

A kávéra még várni kellett, most nescafét kaptam, mert a forró vizet gyorsan adja a gáztűzhely, s amíg felzubogott a kiöntőben, addigra már le is hajtottam a kupica törkölypálinkát. István térült fordult, majd egy rakat hangkazettával tért vissza.

– Ezeket Kerekes Szabolccsal vettük fel. Majd meghallgathatod. Tudod, a hipnózis alatt készültek. Azt hiszem érdekesek lesznek.

Témánál voltunk.

István fonott vesszőkosarat tartott a karján, hosszú ujjai között cigarettát forgatott. Lassan bandukoltunk az utcán. Szép idő volt. Az út menti fák, azt hiszem eperfák voltak, néha útjára engedtek egy-egy piros levelet. Az árokparton a szomszéd libái csipkedték a füvet. Komótosan, módszeresen haladtak.

– Jó reggelt, Böhm bácsi – köszönt István az udvarba, én is motyogtam valami köszönésfélét. – Tud adni pár tojást, ha visszafelé jövünk a boltból? Kellene, vagy húsz. Jó kolbászos szalonnát készítenék a pesti vendégemnek.

– Jól teszi, István úr – mondta az öreg. – Jöhet nyugodtan, a mama tegnap délután összeszedett vagy negyvenet.

– Akkor egy óra múlva – mondta István, és folytattuk az utat a boltba. – Szeretem ezt a falut. Szeretem az utcáit, az egyforma, sváb stílusú, de mégis különböző házait. Kedvelem az embereket. A svábok nyílt szívű, de szigorú emberek. Nem fogadnak be azonnal, de ha szorgalmasnak, dolgosnak ismernek meg, s meglátják benned a jó embert, lassan-lassan azt veszed észre, hogy közébük tartozol.

Amikor a ház elkészült, összetakarítottam az udvart. Aztán hetente kétszer felsepertem, persze csak ezt az elsőt, a ház előtt, meg körülötte. Afféle boltban vásárolt seprűvel. Amikor már vagy két hónapja itt laktam, egyik reggel jön a Böhm bácsi.

– Ne kínlódjon István úr azzal a bolti söprűvel. Udvar söpréshez használja ezt – mondja, és átadott egy vesszőseprőt. – Magam készítem. Magának szívesen adom, mert látom, nem dísznek kell, hanem becsülettel használja.

Erre persze koccintottunk.

Már éppen elment volna, megdicsérte az udvaromat, meg a kertet, éppen akkor fejeztem be egy rész felásását, amikor azt mondja: – ha tojás kellene, vagy tyúkot vágna, akad mindig nálunk. Olcsón adjuk. A pálinkájáról akkor mondok véleményt, ha nem a Schillingékét iszom... Jövőre mutassa meg, mit tud! Van szőleje, meg gyümölcsfája elég!

Ebben maradtunk, és meg is mutatom neki, ne félj.

Hát ilyenek ezek az itteniek.

Van aki habókosnak tart. Sokat sétálok a faluban, közben jár az agyam, forognak a kerekek. Talán néha ki is hallatszik a fejemből, hogy min rágódom... nem tudom. Időnként lejegyzem a gondolataimat, hordok magammal noteszt, s esténként számítógépbe írom. Nincs vele különösebb célom, fogalmam sincs, mi sül ki belőle. Magamban afféle gondolati naplónak hívom. Nem a napjaim írom meg, hanem a napi eszmefuttatásaimat. Ha akarod, egyszer megmutatom. Egy írónak biztosan érdekes lenne. Még azért se haragudnék, ha valamelyik ötletemet, gondolatmenetemet megírnád, vagy felhasználnád egy írásban. Nem perellek be szerzői jog megsértése miatt... – István felnevetett.

Ezután visszatért az elbeszéléshez. Jelzem nem untatott a falusiakról szóló beszédével se.

– Érdekes volt az egyik későbbi találkozásom Kerekessel – folytatta barátom a történetét. – A lakására hívott, azt hiszem ezzel is ki akarta hangsúlyozni, hogy a beszélgetés most nem tartozik a kezelésemhez. Azt mondta, szeretne valamiről szót váltani. Délelőtt mentem fel a hegyre, a buszmegállótól lassan sétáltam, azt hiszem, akkor is ilyen lehetett az idő, mint most, itthon. Nem siettem, azon törtem az agyam, hogy vajon mit akar mondani. Úgy éreztem, hogy a kezelésben jól haladunk, már kezdett visszajönni az önbizalmam is, és egyre kevésbé viszketett a pénz a zsebemben, ha játékterem mellett mentem el.

A pénzre igencsak rá voltunk szorulva, Nelli derekasan állta a sarat, és mellettem volt a lelki mélypontok idején, mert a kezelés alatt is volt ám bőven! De ugye arról szó se lehetett, hogy elmenjek valahova dolgozni. Illetve ez butaság, ha lett volna alkalom, rohantam volna boldogan. De ebben a korban már az ember csak nyűg, nem kell a cégeknek. Még a reklámszakma se vesz fogyasztószámba. Nem tartozom a célközönségbe. Kinőttem abból a korból, akiket még rá lehet venni arra, hogy mindent felvásároljanak kritika nélkül.

2.

Szabolcs leültetett, cigi, konyak, hogy ne csak az egészséggel törődjünk, hanem ártsunk is magunknak.

Nem kezdett hozzá a mondókájához, láttam rajta, hogy valami nem kerek, azt hiszem, nem tudta hogyan kezdjen bele. Ezt meglehetősen furcsának találtam, mert ezek a pszichiáterek is afféle dumakészséggel vannak megáldva, mint az ügyvédek. Abból élnek, hogy megdumálják a másikat, egyik a pácienst, másik a bírót.

– Vannak az életben furcsa dolgok – kezdte Szabolcs. – Most valami ilyesmiről akarok veled beszélgetni. – Elgondolkozva elhallgatott, mintha egy kicsit zavarban is lett volna, majd lassan megkérdezte:

– Mit gondolsz Isten felől?

– Nem tudom... röviden nem tudom megfogalmazni, hosszan meg... biztosan belegabalyodnék, tudod, nem vagyok a szavak mestere és kissé váratlan a kérdés. Nem tudom, hogyan jön az én dolgomhoz? Haj, de nehéz kérdés.

– Sokkal nehezebb, mint gondolod! – mondta Szabolcs, s meglehetősen fancsali képet vágott hozzá. – Tudod, irigylem azokat, akiknek hitük van. Az szilárd alapot ad. Lehet rá építeni. És ne hidd, hogy számít, miben hisznek. Ez teljesen lényegtelen. István, nekem nincs szilárd Istenhitem, tehát nekem gondolkoznom kell a dolgokon, és mérlegelve az érveket pro és kontra, nekem kell döntenem. És ilyenkor a tekintélyelvnek már nincs se helye, se szerepe, ami a kisgyerek gondolkozását alakítja.

Kerekes felállt, és nyújtózott egyet.

– Gyere, menjünk ki a kertbe, jobban tudok magyarázni, ha sétálunk.

Úgy látszik közben eső lehetett, mert a terasz, a lépcső nedves volt. A fák ágain még csillogott egy-egy földre készülődő csepp, de kivárták, amíg odaértünk, s akkor ugrottak célba a nyakunkba, orrunkra. Szabolcs észre se vette, szinte azonnal folytatta:

– Nyilván valamire jutottam a töprengéseim során. Arra nem, hogy az ember egy nagyszerű ötlet eredménye, Isten úgy akará: s ecce homo... Egyáltalán, ha Isten, milyennek képzeljem el? Hit nélkül képtelen vagyok rá... El kell mennünk egy kicsit más irányba, mint amit az egyistenhitű nagy világvallások kínálnak.

A mennyországot, még az elsőt se tudom elképzelni, pedig hallhatatlan lelkünk ott csücsül és unalmában harsonáz... vagy a hetedikben hurik között ejtőzik... Ezek annyira fontos kérdések lennének, de... − Kerekes erőteljesen gesztikulált. Letépett egy ágat, azzal csapkodta a lábszárát.

− Tudod Pista, hogy a gondolkodásomat megértsed, ahhoz jobban kellene ismerned. Én világéletemben tekintélytisztelő voltam. Egy bizonyos életkorig ez a fejlődést segíti, gyermekkorban, de azt hiszem egy idő után már gátja. És ez magával hozza azt is, amit sokáig magamba zártam, szinte szégyelltem, persze nem tudatosan. Akkor szabadultam meg az érzéstől, amikor elolvastam egy tanulmányt a témában, egy kanadai pszichológus, viselkedéskutató írását. Arról van szó, hogy némely ember nem képes árnyalatokban gondolkodni. Persze ez így nem igaz, mert természetesen ez a képessége megvan, de az így nyert információkat nem képes úgy feldolgozni, mint más normális ember. Az ilyen ember bár megpróbál árnyalni, ám a végkövetkeztetéseiben fehérben és feketében gondolkodik, csak angyalokat és ördögöket ismer. Csak édes meg keserű van, igaz vagy hazug. Hidd el, sokszor nagyon nem szeretem magam, de én is csak ember vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből. Azt mondtam, hogy nem kaptam gyermekkoromban hitet. Ez így sem igaz. Volt egy nagynéném, aki megpróbált katolikusnak nevelni. Így aztán tudom, hogy miben kell hinni, csak azt nem, hogyan.

Mondok egy példát, hogyan működik ez nálam.

Tudom, hogy hinni kell a pápa csalhatatlanságában, mert ez dogma.

Kezdetben nem is volt baj, amíg itt-ott felszedegetett ismereteim meg nem győztek arról, hogy a pápa is csak ember, és hogy is mondjam, nem mindegyik volt szent életű, nem mindegyik volt erkölcsös, és így tovább. És innentől kezdve ez a dogma nem működik, mármint a pápa csalhatatlansága. Azóta nekem ugyanolyan ember, mint bárki más a Földön. Na, adjunk annyi engedményt, hogy egy a katolikus főpapok közül. Így aztán szegény feje hiába jelentene ki bármit is, az csak a hithű katolikus számára kötelező érvényű kijelentés lenne, nekem nem több, mint a helyi plébános elmélkedése, aki köztudottan nem csalhatatlan.

És hát ez a helyzet a zsinati határozatokkal is: azokat emberek, gyarló halandók hozták, akkor miért kellene a zsinat óta hinnünk az elfogadott a határozatokat, amiről például tudnivaló, hogy egyéni becsvágy, politikai ambíció indukálta?

A Niceai zsinat kihúzott minden utalást a reinkarnációról a keresztény tanításokból. Justinianus császár feleségének akaratára. Amit egy kora középkori ember akart, azt én most fogadjam el kötelező érvényűnek? Azért mert az akkori emberek, akiknek a tudását össze se lehet hasonlítani a miénkkel, így gondolták?

Nem, Pista ez képtelenség. Ez egyszerűen nem működik.

Így aztán valahol törvényszerű, hogy az embernek jönnek Istentől elrugaszkodott ötletei...

– Mi különböztet meg bennünket ettől a darab kavicstól? – Kerekes jó nagyot rúgott egy kőbe, aztán fájdalmasan felszisszent. – Pedig mindkettő, a kavics is, mi is molekulákból állunk. Többek között az, hogy a kavics szervetlen, mi pedig szervesből. Hát a fától? Ők ugyebár „fotoszintézisnek”, széndioxidot használnak fel, mi pedig az oxigént hasznosítjuk. Na és végül: miben különbözünk az állattól? Persze nagyon sok mindenben, de azért van egy-két kiemelten lényeges dolog. Vigyázat! – Kerekes megállt, felém fordult, s úgy mondta, szinte szótagolva: – Vigyázat, itt is mocsár van! Az értelem? A gondolkodás? Biztos vagyok benne, hogy ezekkel a fejlettség magasabb fokain levő állatok is rendelkeznek bizonyos fokig. Nyilván nem kelhetnek versenyre velünk, de elég, ha a majomra, kutyára, delfinre utalok.

Hát akkor mi a különbség?

Az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy, hogy a lélek. Tudom, ez meglehetősen csípi a materialisták szemét, de ez legyen az ő gondjuk. Tagadják is bőszen, s amikor megkérdezzük, hogy mit tudnak ellenében felmutatni, akkor több százezres könyvtárral hozakodhatnak elő, csak éppen elfogadható magyarázatot nem lel bennük az érdeklődő. Az a meddő vita, hogy a materialista azt mondja: te bizonyítsd előbb, hogy van lélek, az idealista meg azt mondja, bizonyítsd be hogy nincs, ez sehova se vezet. Ezután kellemesen elvitatkoznak azon, hogy kinek a „kötelessége” a bizonyítás. A végeredmény az, hogy nincs megdönthetetlen bizonyíték, de az egyiknek legalább hite van!

– Furcsa egy állatfaj az ember, István – Kerekes akkorát sóhajtott, mint aki az emberiség összes terhét a vállán hordja. – Ha végignézed a történelmet, ezreket kínoztak meg, égettek meg máglyán, tettek lehetetlenné, mert kimondtak olyan dolgokat, amelyek ma szinte maguktól értetődnek, a lehető legtermészetesebbek. Ugye tudod: „...és mégis mozog...” a Föld a Nap körül... és sorolhatnám a példákat. Talán a világ legnehezebb dolga: elfogadni az igazságot! És mégis, mindent megteszünk, hogy elfedjük. Mindig más az oka, hol a csökönyösség, egyszer a dogmatizmus, máskor az emberi hiúság: az én elméletem ne cáfolja senki! Végül a féltékenység is: lehet, hogy igaza van, de nem én találtam ki, hát tartsuk titokban...

Amíg Szabolcs beszélt a kertben sétáltunk, hol körbe-körbe a kerítés mentén, hol keresztbe-kasul jártunk a fák és bokrok között.

– Menjünk ki, sétáljunk fel az erdőbe – mondta. Nem volt ellenemre. A cipőm már a kertben elázott, az erdőben legfeljebb egy kicsit sáros lesz. Viszont a séta mindig kellemes a turistajelzések mentén. Kimentünk, és nekivágtunk az emelkedőnek. Az utca végében látszott az erdő. Odáig jó minőségű burkolt út vezetett. Kerekes háza után még három villa épült. Nem távolság, öt perc múlva már a sorompóval elzárt sétaúton bandukoltunk. A sorompó persze a gépkocsik miatt kell. Azokat egy tábla nem állítja meg.

– Ha európai ország leszünk, akkor a sorompóra sem lesz szükség... talán... remélem... – mondta kesernyés hangon Szabolcs. – Akkor talán megértik, hogy ez gyalogút. És szemétlerakónak se használják. Hol is tartottunk? Ja... igen. István, mondd, hiszel a reinkarnációban?

– Hogy te miket tudsz kérdezni! – mondtam meghökkenve, egy pillanatra meg is álltam, mert mindenre fel voltam készülve azok után, amit elmondott eddig, csak erre nem. – Már ne haragudj, de hogy jön ez ide? Az Istenről beszéltünk, nem?

– Látod, a válaszod azt mutatja, hogy nyilván hallottál róla. Azt sugallja, amit a keresztény egyházak tartanak róla. Az ellenkezést. A lélek örök, és a halál után az öröklét Isten oldalán, meg ilyenek. A keresztény egyházak tagadják, hogy milyen okból, amit erről tudok azt elmondtam. Nyilván mindegyik, amelyik ebből nőtt ki. Még a nyomait is ki akarták irtani a Bibliából, az evangéliumokból. Persze nem tudták nyomtalanul... Az egyház nem fogadja el a lélekvándorlást, még az a szerencse, hogy a mai világban már nem áll módjukban harcolni ellene, mert akkor már rég máglyán végeztem volna – mondta Szabolcs, és felkacagott, megpaskolta fenekét és pocakját. Nevetése kissé erőltetett volt, s az arcán se láttam valami nagy vidámságot. – Jól égett volna a zsírom... – Kerekes hirtelen abbahagyta a kacagást, és kissé fancsali arccal rám nézett, megvakarta feje búbját, úgy mondta:

– Van nekem egy teóriám. Elképzelés, semmi más. – Teátrális mozdulatot tett – bizonyíték semmi, még csak az kéne! Nincs, de attól az elképzelés nem hagy nyugodni. Végül is a „témában” semmire sincs bizonyíték. A képzelet szabadon szárnyalhat kézen fogva a hittel, vagy éppen az ellenkező irányban, nincsenek útbaigazító táblák. Egyszer néztem a fiamat, ahogyan játszott a számítógéppel. Valami lövöldözős játék volt. Konyítasz hozzá?

– Kissé.

– Akkor mondd el, hogyan működik.

– Mi? A komputer, vagy egy játék?

– A játék.

– Hát, azt hiszem, hogy van egy harcosod, akinek meg kell oldani egy bizonyos feladatot. Ehhez több pálya áll a rendelkezésére, segédeszközöket vehet igénybe, ha megtalálja őket. Ha hibázik, akkor elveszít egy életet, s azt a pályát, ahol hibázott, azt újra kell játszania. A cél: minél kevesebb élet elvesztésével a célba érni. Nagyjából ez... nem?

– Pontosan. Ez a kaptafa. A többi csak körítés, megoldási trükkök, grafika, hanghatások, ebben különböznek, de ez a séma, ezt követi mindegyik. Szóval...? Nem jössz rá?

– Ugyan mire? Ne haragudj, de egyáltalán nem értem... És hogyan jön mindez, mármint egy komputeres játék ahhoz, amiről beszéltél? Istenhez, a lélekhez? Valamit kifelejtettem?

– Egy frászt! De itt a megoldás! Ahogy a fiam játszott, ő egy olyan szintről nézte a komputerben létező embereket, ahonnan be tud avatkozni az „életükbe”. Ami ott a gépben történik pedig semmi más, mint a reinkarnáció! Addig születik újjá a harcos, vagy akárki, amíg meg nem oldja a feladatot! Te, Pityu – Kerekes rám nézett, és láttam rajta, hogy egyáltalán nem hülyéskedik, komolyan gondolja amit mond. – Te, Pityu, mi van akkor, ha az Univerzumban az élet elterjedt formája az, amit mi léleknek hívunk? Nem a mi fizikai, biológiai létezésünk... Ez, a földi élet csak kivételes, véletlenül létrejött...

– Úgy gondolod, hogy a földi élet bizonyos értelemben határeset lenne a világegyetemben, s létrejöttének az esélye majdnem a nullával egyenlő? Ez azt is jelentheti, hogy nincs más hasonló civilizáció rajtunk kívül.

– Lehet, de nem ez a fontos.

– Szóval a világegyetem általánosan elfogadott létezési formája, ahogyan mi hívjuk: a lélek?

– Aha! De amikor a világegyetemről beszélünk, abba a teljes anyagi világ beletartozik, függetlenül attól, hogy számunkra érzékelhető-e vagy se. A huszonnyolc dimenziós világ ugyanúgy, mint az egydimenziós… Valami ilyesmire gondoltam, de azért nem ilyen egyszerű a dolog. Mert számtalanszor igyekeztem már végiggondolni. Olyan formába önteni, ami meggyőző lehet. Ami legalább annyira elfogadható, hogy helyettesítheti azt, ami oly nagyon hiányzik az életemből: a hitet. Próbálj meg követni:

– Induljunk ki abból, hogy a mi számunkra a természetes az, hogy háromdimenziós világban élünk. Ez azt is magával hozza, hogy képtelenek vagyunk más dimenzióban gondolkodni, ehhez vagyunk fizikailag láncolva, és ebből egyszerűen nincs kiút. Persze ez abszolút természetes, és senkinek se jutna eszébe azon sopánkodni, hogy nem tud kitörni innen mondjuk egy nyolcdimenziós világba. Épp ezért teljességgel képtelenek vagyunk elképzelni a kétdimenziós világokat, és fogalmunk sincs a négydimenziós mibenlétéről. Attól azonban, hogy nem érthetjük meg és itt nem a matematikusokra és fizikusokra gondolok, hanem a hozzánk hasonló laikusokra, még nem jelenti azt, hogy nem „használjuk”. A dimenziók között szigorú hierarchia uralkodik: a kétdimenziós létezik a háromban, a három a négyben, de fordítva sosem. A kétdimenziós világ lakója – persze ha létezik, és ha igen, akkor ne engem kérdezz, hogyan néz ki, mert én kötve vagyok a három dimenzió által, tehát nem tudom – el nem tudja képzelni, mi az hogy vastagság, hogy magasság, ha a szélesség és a hosszúság alkotja a két dimenzióját. Azt tudjuk, hogy a mi háromdimenziós világunkból leképezhető a kétdimenziós: a görbült tér felszínének egy megfelelően kis darabja síknak vehető.

A mi világunk mozgatórugója a gravitáció, a tömegvonzás, de ha ez nem igaz tudományosan, az se baj…Ezért a terünket gömb, vagy valami hasonló formájúnak képzeljük. A kétdimenziós világból úgy „képezhetünk” háromdimenzióst, hogy hozzáadjuk a gravitációt, ami meggörbíti, s létrehozza a teret. Kapunk egy új dimenziót, ennek a támadáspontja a gravitációs tömegközéppontban van, s ettől lehet elmozdulni a szélesség és hosszúság két dimenziójához képest az új irányba, le és fel. Ezzel egyet léptünk a dimenziók világában.

– Mi a következő lépés? – kérdezte Kerekes, és igazán kíváncsian vártam, hogy mi sül ki ebből a fejtegetésből. Még nem láttam a végét, de meg kell mondjam igazán élveztem a logikáját.

– Azt mondják, hogy ott az új belépő dimenzió az idő. Tehát a koordinátarendszer úgy alakul, hogy van széle, hossza, magassága, és időiránya, vagy térideje vagy mije.

Ott az idő az „új” koordináta, tehát – fogalmazzunk így – az hat számukra „gravitációként”. Logikus, hogy az időtengely a zéró időpontnál lép a rendszerbe. Attól a ponttól kezdve van az időnek két iránya, és ami lényeges: e világ lakóinak számára használhatóan. Ahogy mi le tudjuk győzni a magasságot, a mi gravitációnkat, úgy ők is le tudják győzni az időt, s mozoghatnak az időtengely mentén. Nyilván megvannak azok a nehézségeik ezzel kapcsolatban, mint nekünk mondjuk a repüléssel, de a lényeg, hogy ez egyáltalán nem leküzdhetetlen. Számukra az idő valami teljesen más, mint nekünk. Azt hiszem, ők el se tudják képzelni a lineáris időt, ami egy kiindulóponttól kezdve „halad”, „telik”, s ezáltal aki a lineáris időben létezik, az öregszik.

És tetszik, nem tetszik, ahogyan mi benne vagyunk a kétdimenziós világokban, hiszen a világunkon végtelen számú sík fektethető le, ugyanúgy a négydimenziós világban benne van a háromdimenziós világok sokasága, végtelen sok háromdimenziós világ létezik bennük az időtengelyük mentén!

Tegyünk egy lépést az erdőben. Ezalatt a testünk áthatolt sok-sok kétdimenziós világon! Erre mi képesek vagyunk, mert a mi létezésünk ilyen a térbeli világban. És mozgásunk közben nem tudjuk, hogy milyen változásokat vittünk végbe egy sík világmindenségben!

A mi világunk ugyanilyen módon kell, hogy átjárható legyen a négydimenziós tér lakója számára. Ez nem lehet másképp! Nagy valószínűséggel használják is a terünket. Most mondd meg, egy négydimenziós világ lakója hogyan tudhat mozogni a számára egy alacsonyabb szintet jelentő világban? Mi minden nehézség nélkül tudunk két dimenzióban mozogni. Ők akkor háromban kell, hogy mozogjanak abszolút természetesen, könnyedén, minden korlátozás nélkül. Hogyan lehet a gravitációs térben úgy mozogni, hogy tökéletesen le tudd győzni a szélesség, hosszúság, magasság okozta nehézségeket? Fogalmazzunk így: az X, Y, és a Z tengely mentén a mi világegyetemünkben csak akkor lehet „gátlástalanul” mozogni a három dimenzióban, ha nincs tömeged, amire a gravitáció hatna. Világos?

Nem tudok mást mondani, minthogy az a – mi világunkban, és csakis itt, mert arról elképzelésünk se lehet, hogy a sajátjában hogyan néz ki – tömegtelen lény aki a négydimenziós világ lakója és akinek nem jelent fizikai akadályt a térben való mozgás, mi úgy hívjuk, hogy LÉLEK.

– Szóval azt gondolod, hogy a létezés általános formája az anyagtalan lélek... és a miénk egy különleges létezési forma?

– Igen, valahogy így. Vegyünk egy hétköznapi nevet. Mondj egyet.

– Takács. Takács József.

– Jó. Nagyon jó. Most kapcsoljuk össze a hármat. A komputeres játékot, amivel tulajdonképpen rátapintottunk a lényegre, a lelket, ami a létezés általános formája a Világmindenségben és Takács Józsefet.

A lélek kitalál magának egy jópofa, megunhatatlan három dimenziós játékot, amit úgy hív, hogy emberi élet. Van több pályája, az egyiket úgy hívják, hogy Takács József. Az élet kezdeti szakaszában kialakul Takács József személyisége, ami valahova fejlődik, s a halállal megszűnik. Akkor a lélek játékos pályát vált. A következő pályát Ibrahim ben Khorzaminak hívják, s a lélek viszi magával azokat a segédeszközöket, amiket a Takács pályán szerzett: az élettapasztalatokat, fontos emlékeket, s ezeket elrejti oda, ahol – azt hiszi – csak ő tud hozzáférni, a tudatalattiba. És így tovább, a lélek halad a pályákon a végső cél felé, s közben a pályák eltűnnek, az emberek meghalnak, de a tapasztalatok továbbadódnak.

– Logikusnak tűnik – mondtam, mert azt hiszem, ez a minimum, amit mondani kellett. – De azért ne állj a nagy nyilvánosság elé a teóriáddal. És hogyan állunk az evolúcióval?

– Sehogy. Elvan magában. Úgy-ahogy működik is. Általában. Ha most vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a lelkek valamikor kódorogtak a nagy világmindenségben, míg az egyik rátalált a Földre. Elmondta a többieknek, hogy milyen hely, és ott olyan izék vannak, hogy mik, ő se tudta, de osztálykirándulást szerveztek, és alaposan körülnéztek. Megtalálták a majmoknak nevezett hogyishívjákokat, és az egyik nyughatatlan lélek rájött, hogy bele tud bújni, és egészen más kilátás nyílt a majomból, mint amúgy, egyszerű lélekszemmel. Elmondta a többieknek, akik kipróbálták, és látták, hogy ez marha érdekes. A baj csak az volt, hogy amikor kijöttek, akkor a majomizé mindig döglött volt. Rájöttek, hogy ha nem akarnak galibát, akkor meg kell várniuk, amíg az a majom valami önként feldobja a talpát. De később azért is kezdett unalmas lenni, mert a sok banánon kívül semmi sem történt. A lélekosztály hazament, elmondták, hogy mit találtak, és egy ezermester lélekapuka lejött a Földre, szétszerelt egy-két majmot, kicserélt egy-két gént benne, elcsórt egy kromoszómapárt, s a Földön hipp-hopp megjelent az ember, az evolúció meg csak csodálkozott, hogy jé, erre a kromoszómalopásra ő miért nem jött rá?

Sok-sok embernek elnevezett életpályát lejátszottak, amikor megint unalmas kezdett lenni, s a lelkek kitalálták, hogy az embert megtanítják bizonyos dolgokra, s ekkor a Földön megjelent egy bizonyos matematikai és csillagászati tudás, aminek nincs előzménye, meg hirtelen elkezdtek építkezni, meg tizennyolcezer éves ciklusú naptárakat készítettek, ez mind-mind olyan dolog volt, amihez hosszú-hosszú évezredekre lett volna szükség, hogy kifejlődjön, ahogyan az evolúcióban hívőknek hinniük kell, de az ember hipp-hopp, egyszer csak a tudás birtokába került. Nyilván azért, hogy ne legyen unalmas az emberélet játék a lelkeknek.

Szóval mondom, valami ilyesmit mondanék, ha viccelni akarnék. De nem akarok, tehát nem mondom. Egyáltalán, semmi olyasmit nem állítok, ami a miértekre és a hogyanokra vonatkozik. Én csak azt mondom, hogy az embernek van lelke, és ha nem tudom elképzelni mint az isteni teremtés termékét, el tudom képzelni, mint egy négydimenziós, vagy másik világ lakóját, amelyik használja az alacsonyabb dimenziót.

Amikor egy vonalat húzol, valami történik a kétdimenziós világban, mondjuk a vonal mentén áthatolhatatlan lesz, akkor ők, akik ott laknak, nem tudják a miérteket és a hogyanokat, csak megtapasztalják, hogy a világuk kettéhasadt. Kitalálhatnak magyarázatot, miérteket és hogyanokat, azon el is vitatkozhatnak, de az igazságot sohasem fogják megtudni. Az onnan, arról az oldalról soha nem tudható meg!

Hogy a lélek miért és hogyan él, létezik, fejlődik, mi a létezésének a célja, ezek mind-mind ingoványos talajra vezető kérdések. A válaszok mindig ideológia függők. Én ezekkel nem foglalkozom.

Közben felértünk a dombtetőre. A gerincen egy kis tisztás volt, néhány paddal. Már vagy megszáradtak, vagy errefelé nem volt eső, mindenesetre le tudtunk ülni. Kezdett sötétedni, annyira mindenképp, hogy az utcai világítás automatái bekapcsoltak. A völgyben villanyfüzérek mellett-között élénkpiros hátsó lámpák húzták a csíkot az autók után. A fasor fái között mintha egy kis pára is lett volna, sejtelmessé rajzolta a körvonalakat. Valahogy a hangulat is illett Szabolcs mondanivalójához. Hangok nem hallatszottak ide fel, az egész mintha némafilm lett volna. Illetve a hangok, amiket hallottunk nem illettek a város látványához. Egy madár csattogott nem messze, ágak reccsentek. Szabolcs egy botot szerzett útközben, s most azzal karcolgatott mindenféle ábrát a kavicsba. Egy ideig csendben figyeltem, hogy mit rajzol. Hirtelen lábával elsöpörte, hátradőlt, a távolba nézett, úgy folytatta a mondókáját.

– Tudod, Pityu, lehet, hogy most azt mondod magadban, ez az egész, amit elmondtam egy marhaság, és nagy valószínűséggel igazad is lehet. De nekem kell valami fogódzkodó. Egy olyan szilárd pont, amihez a hívő ember gyerekkorában hozzájut, mert megkapja a szüleitől. Én eljutottam ide, és mert szükségem volt magyarázatra, hát kitaláltam magamnak ezt a – lehet, hogy nevetséges – elméletet. De ha hiszed, ha nem, elég jól működik.

Én azzal dolgozom, amit sokan úgy hívnak, hogy lélek.

Nem hiszem, hanem pontosan tudom, hogy ez a valami, a lélek hordozza magával az előző életek emlékeit.

Hipnózissal felszínre tudom hozni, amiről a lélek azt hiszi, hogy jól elrejtette a tudatalattiban.

Kerekes felállt, szembe fordult velem, s kérdően rám nézett. Egy esőcsepp az orrára hullott, szétfreccsent, de ő nem vett róla tudomást.

− Tudod mit mondok én neked, Szabolcs? − Vaskúti ránézett a mellette bandukoló férfira. − Ez a te fene nagy elméleted részben egyszerű önámítás. Ez tulajdonképpen nem is Istenről szól. Nem mered kimondani azt, hogy nincs Isten, nem tudod azt mondani, hogy van, és ennek megkerülésére találtad ki magadnak mindezt. Egyszerűen a mi világunkat alárendelted egy másiknak, és így a teremtés és Isten kérdésének megválaszolását rájuk, a negyedik dimenzió lakóira hárítod. Mert ugye tisztában vagy azzal, hogy a kérdés még mindig ott van: ki teremtette a lelket, a világot, mindent? Választani kell a Nagy Bumm és Isten között.

− Tudod Pista, amikor átéltem a halálomat, meggyőződtem arról, hogy volt előző életem. A kezelések során alkalmazni fogom a hipnózist. És elképzelhető, hogy visszajutsz előző életeidbe. Szóval azért mondtam el mindent... hogy ne érjen váratlanul... érted...?

– Te mindig ilyen nagy feneket kerítesz a mondókádnak, Szabolcs? – kérdeztem kissé kajánul. – Miért nem kérdeztél egyszerűen rá, akarom-e hogy megcsináld?

– Mert te nem egy egyszerű páciens vagy. Azoknak megmondom, és kész. De te a gimis osztálytársam vagy. Mert úgy érzem, hogy a beszélgetések alatt barátok is lettünk. Mert, mert... nem is tudom.

– Talán menj egy pszichiáterhez, aki hipnózissal kihozza belőled a választ.

– Szóval benne vagy?

– Persze, miért ne? Ha használ...

– Na, ez az, amit előre nem tudhatunk, hogy mi sül ki belőle a végére!

− Természetesen benne vagyok ebben a hipnózisos, reinkarnációs dologban. De egy feltételem van: az egy dolog, hogy te ezt arra használod fel, hogy kigyógyíts, az a te passziód. De ha már említetted, akkor ne csodálkozz azon, hogy kíváncsivá tettél. Tehát én szeretném azt is, hogy minél alaposabban megismerjem az előző életemet...

Kerekes, amikor visszamentünk a lakásba, azt mondta, hogy végezzünk el egy egyszerű kísérletet. Segítségével megállapítható, hogy pszichoaktív vagy pszichopasszív vagyok-e, azaz jól, vagy kevésbé jól hipnotizálható vagyok?

Egy ingát vett elő a fiókból, az ujjam végére rögzítette, elővett egy papírlapot, egy kört rajzolt, és meghúzta a két merőleges átmérőt. A papírt az inga csúcs alá tolta.

− Most koncentrálj arra, hogy az inga kimozduljon, valamelyik egyenes, vagy a kör kerülete mentén.

Megtettem.

Az inga egy perc múlva őrült sebességgel írta a köröket a papír felett. Biztos voltam benne, hogy ez jó, abból a szempontból, hogy hipnotizálható vagyok.

− Pszichopasszív vagy, erősen − mondta Kerekes, és egy kicsit elszottyantam. Hiszen nem erre számítottam. Ezért, hogy megmutassam, igenis hipnotizálható vagyok, így folytattam:

− Nos, kedves barátom, hadd mesélem, amit eddig elhallgattam előled. Nem tartottam lényegesnek, de most azért vált szükségessé, mert azt állítod, hogy pszichopasszív vagyok.

Amíg meséltem az Alfrédnál tett látogatásomról, Kerekes sejtelmesen mosolygott. Amikor befejeztem, meglepetésemre azt mondta:

− Ez is azt bizonyítja, hogy jól hipnotizálható vagy.

− De hát te azt mondtad, hogy passzív vagyok, hogy nem reagálok aktívan a hipnózisra... − nem értettem, megzavarodottan néztem a barátomra.

− Így jár az ember mindig, ha szakkifejezéseket használ a laikusnak... − vigyorgott Kerekes a képembe. − A pszichopasszív remekül hipnotizálható, a pszichoaktív nem, illetve bizonyos kezdeti nehézségek árán. Az első csoportba tartoznak azok, akik megtanulták a fegyelmet, illetve a mindennapjaik azzal telnek, hogy mások akaratának engedelmeskednek. Ilyenek a sportolók, akik a cél érdekében az edző legvadabb elképzeléseit is valóra váltják, vagy a katonatisztek, akiknek meg se fordul a fejében, hogy a parancsra más válasz is lehetséges, mint: − Igen, uram! De természetesen a gyenge akaratúak, az érzékeny lelkületűek mind ide sorolhatók. Ők általában kifelé fordulók. A másik csoportba azok tartoznak, akik befelé fordulnak, meditáló szőrszálhasogatók, hajlamosak elvont fogalmakat analizálni, elemezni, akik okosabbnak képzelik magukat az orvosnál, akik vizsgáztatják, be akarják vinni az erdőbe a pszichiátert, nekik mindent alaposan el kell magyarázni, és milyen érdekes: ők azok, akik megkajálják a tudományos színbe ültetett halandzsát is, ha olyan a téma, amihez valójában nem értenek, márpedig, hidd el nekem barátom, a pszichológia kicsit olyan mint a foci: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá, pedig csak a képzett lélekbúvár az, aki a helyes következtetéseket le tudja vonni, és segíteni tud.

3.

A falusi boltban alig páran ácsorogtak. A kisbolt, ahogyan István emlegette, nem önkiszolgáló volt. Egy kedves, a húszas éveinek vége felé járható hölgy serénykedett a pult mögött. Felvágottat szeletelt, paprikát mért, tejet vett elő a hűtőből, és a söröket kérés nélkül bontotta ki. Tudta, melyik várakozó szokott szomjas lenni... Nem mentem be, ketten is voltak a helyiségben, négyen már tömeg lettünk volna. Inkább kint nézelődtem. Az árokparton két srác valami lyukat tanulmányozott. Egy zsinór volt a kezükben. Sosem hittem volna, hogy van még valaki, aki emlékszik, és tudja, hogyan kell pókot fogni a szurkos végű spárgával!

István viszonylag hamar végzett. A megrakott kosara tetején pár üveg sör is volt, amit igen helyeseltem magamban. Felajánlottam, hogy hozzájárulok a költségekhez, de erről hallani se akart. Ezen szépen „elcivódtunk” amíg hazaértünk. Útközben bementünk Böhmékhez, a tojásért.

– Jövőre nekem is lesz! Meglátja Böhm bácsi – fogadkozott István, miközben a kosarat letette az egyik hokedlire.

– Napos csibét akar venni, vagy kotlóst ültetne? - kérdezte az öreg felcsillanó szemmel. – Mert ha ültetne, akkor abban az asszony segít. Ha megkotlik az egyik tyúkunk, megkaphatja. Aztán ha a kiscsibék kelnek, akkor hozza le az unokáit. – Hozzám fordult: – látja-e, hogy rákapott a falusi életre István úr? Ez az igazi, nem a városi, a sok nyüzsgés, meg rohanás...

– Az unokákra még várni kell – mondta István. – Ne nézzen már olyan öregnek! A fiam egyelőre még meg sem nősült, és remélem, egyhamar nem is fog! Jobb ha befejezi a gimnáziumot, aztán egyetem, és akkor jöhet a feleség.

Böhm néni a tojásokat szakajtóba tette, amit hónom alá vettem, úgy vittem haza.

– Nem flancolunk az ebéddel. Mint mondtam, rántottát készítek, hogy meleget együnk. Este meg szalonnát sütünk nyárson.

– Benne vagyok! – mondtam boldogan –, ennél jobbat el sem tudnék képzelni.

István a konyhában rendet rakott. A gangon egy asztal állt, kivitt két széket, oda telepedtünk. Élveztem a kellemes délelőttöt, a napsütést, a vidéki levegőt, és a szívélyes vendéglátást.

– Mit akarsz csinálni ebédig? Mikorra készítsem el?

– Erre ne legyen gondod. Eszünk, ha megéheztünk. Nem hinném, hogy a rántotta komplikált dolog lenne.

– Hát nem az, valóban. − Vaskúti leült velem szemben. − Egészen más volt Szabolcs hipnózisa, ha összehasonlítom Alfrédéval. Először megbeszéltük, hogyan megy az egész. Milyen körülményeket teremt, mit alkalmaz, azt én hogyan érzékelem. Csupa érdekes dolog. Amit eddig hallottam, abban biztos voltam, hogy semmi „különös” nem történik, nem lesz semmi hókuszpókusz, csak egy bizonytalansági tényezőtől tartottam: hogyan viselkedik egy jól nevelt hipnotizált. Azt ugyanis elfelejtettem megkérdezni. Azért volt bennem egy kis tartás az egésztől...

Halk, kellemes zene mellett kezdtük. Még ki se mondta Szabolcs, hogy elnehezül a lábam, már éreztem a bizsergést, majd a kezem, és mondjuk így: nyílegyenesen süppedtem bele a pihentető mélységbe, mint valami kipárnázott, biztonságot adó, ölelő valamibe... Fantasztikus és hallatlanul jó érzés.

Bement a házba, kihozott egy kis magnót, meg egy kazettát.

– Ez a hangfelvétele az első olyan hipnózisnak, ami biztosan az előző életemben történt emlékeket hozta elő. Azt hiszem, nem kell hozzá külön magyarázat. Kíváncsi vagyok mit szólsz hozzá? Persze nem a kezelést, hanem csak azt tartalmazza, ami a kérdések és feleletek formájában elhangzott. Később ezeket én leírtam, magyarázatokat fűztem hozzá, sőt olaszra is lefordítottam – mondta István, és visszament a lakásba. Motozás, fiókhuzigálás zaját hallottam, s kisvártatva megjelent a kezében egy kábellel. A magnónak szerzett hosszabbítót, egyik végét letette az asztalra, a másikat visszavitte a konyhába, s bedugta a konnektorba.

− Olaszra? − adtam hangot csodálkozásomnak. − Ugyan miért?

− Majd megtudod idejében − mondta Pista. − Egyébként ha akarod, az írott szöveget is oda tudom adni, a te választásod − ropogtatta a szavakat, és egyedül hagyott. Megnéztem a kazettát. Kerekes szálkás kézírásával volt megdátumozva, és rajta a címkén: Vaskúti Pityu I.

Akkor halljuk, mondtam magamnak, és behelyeztem a készülékbe.

ELSŐ KAZETTA

Kérdés: Mit látsz?

Válasz: Semmit...

K: Próbálj valamit felidézni. Nos?

V: Valami homályosat. Imbolygó fényt látok. Nem szeretem ezt a helyet. Nem akarok itt lenni. Rossz, nagyon rossz hely. Nyomaszt. Van valami furcsa szag is, nem tudom mihez hasonlítani, olyan doh, vagy mi a csuda... nem… nem jó itt...

K: Rendben, akkor menjünk máshova. Mindig mondd meg, ha valami rossz érzésed van a hellyel vagy az eseménysorral kapcsolatban, semmit ne hallgass el. Most jó helyen vagy?

V: (csend, Vaskúti kissé késve válaszol) Ott vagyok megint..., ahol már voltam... azokat a hegyeket látom megint. Körülöttem gomolyog valami...

K: Próbálj körülnézni.

V: Nem megy. Hiába akarok lenézni, ez a massza vagy mi a csuda nem engedi. Még magamat se látom... Illetve...

K: Igen?

V: Illetve ott a távolban... a hegyek lábánál... mintha lejjebb lenne ez az izé...

K: Hogy érted?

V: A hegyek lábából többet látok... olyan kopárnak tűnik a táj... ellentétben a hegyekkel...

K: Miért, ott mit látsz?

V: Világosan kivehetően semmit, de úgy érzem, ott szép, dús a növényzet. Ezt nem látom, hanem érzem. És úgy érzem, hogy ez biztos tudás, nem tudom másképp mondani. Zöld a hegyoldal... olyan hely lehet, ahol szívesen lennék. Igen ez a jó szó, szívesen lennék ott, de nem tudok odamenni ettől a masszától, ettől az izétől...

K: Meg tudod fogalmazni, hogy mi ez a massza?

V: Nem. Anyagtalannak érzem. Nem tudom megérinteni. Nincs fizikai kontaktusom vele. Nem érzem a bőrömön sem, nem lehet beledugnom a kezem... nem érinthetem meg... furcsa az egész... Menjünk innen... valami rossz érzés kerít a hatalmába...

K: Meg tudod fogalmazni ezt a rossz érzést?

V: Nem igazán... érzek valamit de erre nincs szavam... valami olyasmit, hogy kezdek szétterülni...

K: Mit?

V: Mondtam, hogy nem tudom megfogalmazni... de…

K: Mi az a de?

V: Van valami, ami szép itt…

K: Micsoda?

V: Itt van egy virág… Egy gyönyörű sárga virág.

K: Olyan, mint egy napraforgó?

V: Valami hasonló, illetve… hasonlít, de pontosan tudom, hogy nem napraforgó… Az enyém…

K: A tied ez a virág?

V: Igen. Az enyém. Csak az enyém… ebből nincs több… Ez az én Mocsárvirágom… igen, ez a neve, Mocsárvirág… Meg kell érintenem, mert vonz, ám hiába, mert nem tudom… Nem.. nem jó… valami rossz érzés kapcsolódik hozzá… Már nem akarom megérinteni…

K: Miért?

V: Ha megérintem, akkor meghalok… Tudom… Menjünk innen…

K: Jó, akkor most távolodj el, s amikor van kép, amit el tudsz mesélni, maradj ott.

Pár másodperces szünet, közben hallani Vaskúti egyenletes szuszogását. Az egész olyan volt, hogy magam is kezdtem valamiféle kellemes, elnehezült állapotba merülni... Felkaptam a fejem, amikor István megszólalt a kazettán.

V: Rendben. Van képem...

K: Helyes, akkor most mondd el, amit fontosnak tartasz...

V: Én... nem tudom, mi lenne fontos abból, amit látok.

K: Írd le magad, nézz le, mit látsz?

V: Egy pár fekete cipőt. Fényes.

K: Tovább...

V: Fekete nadrágot viselek. A szabadban vagyok.

K: Réten?

V: Nem. Igazából nem tudom, hol vagyok, fák vannak, meg bokrok. Minden gondozott. Gondosan nyírt a fű, vannak virágágyások is. Székek és padok... nagyon kellemes helynek látszik, de...

K: Mi az a de?

V: Ez a kellemes hely nem nekem kellemes... annak látszik, de nekem a szépsége közömbös...

K: Miért?

V: Nem tudom... nem veszek róla tudomást.

K: Ez mikor történik?

V: Nem tudom.

K: Hol vannak a székek és padok?

V: Egy kertben, azt hiszem, igen, egy kertben. Hatalmas a kert. A gyep szélén kavicsos utak vannak. A székek és a padok a gyepre kerültek. Ez nem kert, hanem egy park. Egy hatalmas park...

K: Vannak mások is, vagy egyedül vagy?

V: Nem látok senkit, de hangokat hallok.

K: Fordulj meg. Mit látsz?

V: Egy szép házat. Nem, nem ház, olyan kastélyszerűség. Kétemeletes, van két tornya. Az egyiken szélkakas is van. A park a kastély mögött van... kastélypark... Kicsit lejtős... a végében egy...

K: Van ott valaki?

V: Egy kislány. Még egészen kicsi.

K: Ezen mit kell érteni? Pólyás?

V: Nem, nem... kicsi, nem lehet több négy évesnél. Szalad a gyepen. Fehér szoknya van rajta és világoskék blúz. A haja copfba fonva.

K: Ez fontos?

V: Nem hiszem... csak nem szeretem.

K: Mit nem szeretsz? A copfját?

V: A kislányt. Nem szeretem. Undok gyerek. Elkényeztetett kölyök. Mindent megengednek neki. Sokat szekíroz.

K: Miért hagyod?

V: Nem tudom... Menjünk el innen.

K: Jó, menj. Most hol vagy?

V: Nem tudom. Talán egy országút lehet. Elég széles, apró kaviccsal szórták fel. Lefelé megyek. Az egyik oldalon alacsony kőpadkaszerűség. Nyers terméskőből rakták, és nincs semmi habarcs a faragatlan kövek között. Lehet, hogy a földet fogja meg eső alkalmával. Az út másik oldalán mély árok. Az út lejt, lefelé megyek. Most elkanyarodik, sokkal könnyebben megyek. Ezt a helyet szeretem. Házakat látok a kanyar után. Tudom: ott már vége a kis falunak. Most már szaladok.

K: Hova? Valami céllal mész, vagy csak sétálsz?

V: Sietek, mert várnak. Nem tudom, hogy kik. De sietek. Már bent vagyok a faluban. Mindjárt a központban leszek. Egészen pici falu.

K: Hol vagy? Milyen országban?

V: Nem tudom...

K: Tudnod kell...

Vaskúti itt csak késve válaszolt. Apró szaggatott sóhajokat hallani, és szókezdeményeket nyögdécsel. Végül határozottan megszólalt:

V: Olaszországban élek, olasz vagyok.

K: Mi a neved?

V: Nem tudom...

K: Mi a neved? Ezt tudnod kell. Ezt mindenki tudja.

V: Hát... azt hiszem... igen, tudok valamit, de olyan furcsa, ha olasz vagyok olasz névnek kellene lenni.

K: Mindegy milyen név, mondd ki!

V: Igornak hívnak.

K: Milyen Igor? Ez nem olasz név. Nem lehet, hogy orosz vagy?

V: Igor a nevem és olasz vagyok.

K: Mi a családi neved?

Vaskúti hallgat, majd lassan, szaggatottan mondja:

V: Valami olyan izé... Pav... Pavia... nem, nem, Pariva... nem... Parvia, azt hiszem, Pravia... És kártyázni megyek. A faluban a kocsmában várnak a barátaim. Péntek van, minden péntek délután kártyázunk. Két férfi vár rám.

K: Tudod a nevüket?

V: Nem. Nem emlékszem.

K: Le tudod írni a falut?

V: Pici. Csak pár ház. A főtéren egy trattoria van. Annak a teraszán kártyázunk. A trattoriával szemben a templom. Régi templom, nagyon régi... olyan... terméskőből épült és egy tornya van... a torony alatt nagy kerek ablak... Az oldalán csak keskeny... ablakok vannak. A templom mellett emeletes ház. Mellette egy üres telek, aztán az út, amelyik lemegy a tengerhez.

K: Közel a tenger? Ez egy tengerparti falu?

V: Nem, nem a tengerparton van. De az út a tengerhez vezet. Azt hiszem, messze van a part...

K: Melyik tenger?

V: Hát a tenger... csak így emlegetjük...

K: Ez az Adria, vagy az izé... a másik oldal?

V: Süt a nap, minden olyan ragyogóan világos... a templom másik oldalán egy földszintes épület. Bolt van benne, a boltos a postás is. Aztán az út, megy fel a dombra. A tér közepén kicsi kút. Egy oroszlános oszlop van mellette. A trattoria mellett két emeletes ház. A domboldalban van még egy utca.

K: A tengerhez le szoktál menni?

V: Nem. Minek? Messze van, és nincs ott semmi, csak az országút. Nem szeretem. Több autó is elmegy arra. Gyorsak. Egyszer elütöttek egy kisgyereket.

K: Milyen autó, tudod? Próbáld meg leírni.

V: Hát milyen... olyan, amilyen egy autó... fekete autó... olyan... olyan... mint egy hintó. Két ajtaja van, hátul kicsi ablaka. Belül bársony ülések. Mirko is ilyet vezet.

K: Ki az a Mirko?

V: A kertész.

K: Hol kertészkedik?

V: Nem tudom. Nem tudom.

K: Gondolkodj.

Megint hosszabb szünet. Aztán alig kivehetően egy helyiségnevet mond Vaskúti.

V: Luncia... Lunciano... valami Luncianóban.

K: Te is ott laksz?

V: Nem tudom.

K: Most ebben a Luncianóban vagytok?

V: Nem.

K: Hol?

Ezután csend következett, Kerekes még kérdezgetett, de István nem válaszolt, csak nyöszörgött.

Itt véget ért a felvétel. Csendben néztem a magnót, mintha ő tehetne arról, ami a szalagon van.

– Na, meghallgattad? – hallottam István hangját valahonnan bentről. – Abból gondolom, hogy csend van. Mit szólsz hozzá?

– Egyelőre semmit. Nem tudom, mit kellene. Nyilván számodra meghatározó élmény volt. Nem is lehet másként...

− Ezután még vagy egy órát beszélgettünk. Érdekes, Kerekes nem is a „sztorival” foglalkozott, hanem azt a hegyet és azt a masszát forszírozta... Amikor kérdeztem, miért nem ezzel a falusi képpel foglalkozunk, azt mondta hagyjam rá, ez az ő dolga... Kérdezett is, de hagyott beszélni. Ugyanis egy csomó minden kikívánkozott belőlem. Ami számomra is elképesztő volt, hogy pontosítani tudtam a dolgokat.

− De ezeknek az élményeknek semmi közük ahhoz, amit Alfréd előhozott belőled.

− Hát bizony nem sok. Hacsak az nem, hogy ott is ezekkel a hegyekkel és a sötét kulimájsszal kezdődött... Tudod meg is kérdeztem Kerekest:

– Hogy van mindez, Szabolcs? Mi történt velem? Most én egy „poszt-olasz” vagyok? – kérdeztem, szinte kétségbeesve.

– Ahogy mondtam: a lélek az egyik testből a másikba költözik, s bizonyos fontos emlékeket − a fontos nem biztos, hogy érthető a mostani eszeddel − magával visz az összes múltjából. Az a bizonyos Igor nem te voltál. Az az Igor Pravia egy, és megismételhetetlen teremtménye volt Istennek, csak az a lélek, aki az ő testét használta, most a tiedet működteti. Ti ketten, Igor és István, két totálisan független személyiségek vagytok. Mindössze annyi a közöd hozzá, hogy rajtad keresztül tudjuk ezt az Igort elérni.

– De miért nem mondhatom, hogy ő is én voltam, meg én is én vagyok, ha ugyanaz a lélek lakik bennünk. Hiszen a lélek a legfontosabb az emberben, nem?

– Egyetértek. De amikor Vaskúti István lelkéről beszélnek általában, akkor valami másra gondolnak, mint amikor én beszélek a lélekről. Az, amelyikről én beszélek, létrehoz egy személyiséget, és általában ezt értjük a konkrét személy lelkén. Valahogy meg kell egyeznünk, ki mit ért lélek alatt. Jó lenne, ha kettőnk között ezentúl az én értelmezésemet használnánk.

Mert a lélek által létrehozott „én” másképp fejlődik, mindig az adott körülményeknek megfelelően, és mindig más és más személyiséget hoz létre. Esetünkben a tiedet. De nem is ez a kérdés, jól tudod te is, István. Valami olyasmit kellene találnunk ennek az Igornak az életében, ami miatt a mostani személyiséged a játék rabja lett, és azt kéne kihámozni, hogy miért küld a tudatalattid állandóan elverni a pénzt? Mert ha igaz, hogy a lélek a magával hozott emlékeket muníciónak tekinti, és felhasználja őket ennek az „életpályának a megoldásához”, ennek a személyiségnek a kialakításához, akkor biztos, hogy az emlékek között van az is, amelyik felelős ezért a személyiségjegyért is.

– A lélek minden életben fejlődik? És mindegyik életben valami feladatot állít maga elé, amit meg kell oldania? És ha megoldja, akkor a jelenlegi testet elhagyva egy magasabb szintre kerül? Valami ilyesmit hallottam, vagy olvastam, már nem is tudom.

– Jó felé kapiskálsz. Vannak ilyen elképzelések. De ezekre nem tudok mást mondani, mint hogy fikció. Ki így, ki úgy értelmezi a lélek feladatát, de mutass nekem egyet is, aki pontosan tudná, hogy valójában mi is történik? Én elfogadom azt, hogy a lélek ebbe a személyiségbe gátlásokat építhet be egy korábbi létezés tapasztalatai alapján. Hallottam egy esetről, amikor a sikeres ügyvédnek semmi, de semmi nem jött össze a nőkkel kapcsolatban. Végül kiderült, hogy az előző életében igencsak kicsapongó életet élő pap volt, s mintegy vezeklésként onnan hozta a nőkkel szembeni jelenlegi gátlásait. Sikerült segíteni rajta.

– Na, és van rá remény, Szabolcs, hogy valami kiderülhet az én esetemben is? Tudsz segíteni?

– Ha nem lenne, nem kezdtem volna el az egészet. A legjobb úton vagyunk ahhoz, hogy kiderítsük a dolgokat. Amit kezdetnek elmondtál nagyon is jó. Ebből ki lehet indulni a későbbiekben. Majd ezt a Lunciano települést tisztázzuk. Ne félj, ahogyan haladunk, egyre több lesz a rejtély, de egyre több lesz a fogódzó is. Biztos, hogy jutunk az ötről a hatra, csak azt nem tudhatjuk még most, hogy hol lesz az a bizonyos hat?

− Tudod Attila − folytatta Vaskúti − amikor hazamentem, és Nellivel meghallgattuk, a kazettát az első az volt, hogy...

– ... rohantatok térképért... – vágtam közbe, nem engedve, hogy ő fejezze be a mondatot. − Hiszen az első reakció az, hogy ha lehet, akkor igazolni akarjuk az elmondottakat. S erre legalkalmasabb a te esetedben egy térkép, hogy kiderítsed a történeted igazságtartalmát...

– Természetesen. Alaposan feladtam a leckét magunknak. Elővette Nelli Olaszország térképét, hatalmas lelkesedéssel vetettük magunkat a keresésbe. Közben hülyültünk: miért nem Milánóban voltál, milyen könnyen megtalálhatnánk. Mire én: ha a Colosseumot láttam volna, akkor is könnyebb dolgunk lenne. Fogalmam sincs, hogy honnan vettem ezeket az olasz neveket, mondtam neki. Mire az asszony: nem te találtad ki. Ez ott van hátul elraktározva a fejedben, csak te nem tudsz róla.

Nos, a kis térképen nem találtuk meg a települést, ezt a Luncianót. Már kezdtem kételkedni Szabolcs módszerében, ám amikor előkereste az autóstérképet, találtunk valamit a névjegyzékben, az „L” betűnél. Olaszország közepén, az Adriai tenger partjához közel van egy település, de a neve nem az, amit a felvételen mondtam, hanem Lanciano. Ez nyilvánvalóan ugyanaz a helyiség, amiről beszéltem. Lehet, hogy arrafelé úgy mondják, ahogyan én ejtettem a kazettán.

Nelli persze diadalmas mosollyal nézett rám, mintha az ő érdeme lett volna, nekem meg a hideg futkosott a hátamon. Most kezdtem csak felfogni, hogy mi is történt. Hogy igenis valaki voltam valamikor, és Olaszországban éltem. Nem is lehetett túl régen, hiszen már voltak gépkocsik. Illetve nem is tudom, hogy az, aki akkor élt, az én vagyok-e, vagy én voltam-e, vagy én lettem ő, vagy ő voltam én... de hiszen ez borzasztó!

4.

– Hány ilyen kazettád van? – kérdeztem Istvánt. Valami azt súgta, hogy igen érdekes lesz számomra meghallgatni a többit is.

– Akad egy pár... Kerekes igen szorgalmas volt, nem panaszkodhatom rá. Tudod az volt az igazán érdekes, ahogy egyre többet megtudtam „magamról”. Sokszor nem is tudtam, igazából, ki is vagyok? Nem kétséges, Vaskúti Istvánnak hívnak most, de annyira a hatása alatt voltam a kazetták meghallgatása után, hogy valójában annak a személynek, annak az Igornak éreztem magam. Most nem a hipnotizált állapotról beszélek, mert abszolút természetes, hogy az éntudat működik, ott minden veled történik. De utána, később, amikor felidéztem az eseményeket, akkor is! Ez olyan fantasztikus érzés. Azt hittem korábban, hogy ez az egész hasonlítani fog valami álomszerű, álomban átélt eseményre, de nem. Hiszen az álom, az álomban lejátszódó események teljesen mások. Az ébredés után pontosan tudod, hogy ami történt, az igazából nem történt meg, mert álmodtál. Itt pedig a hipnózis után nemhogy azt éreznéd, hogy ez nem veled történt, hogy ez valamiféle film, hanem megerősítve érzed magadban, hogy mindez igenis veled esett meg, és nem azzal a valakivel, aki akkor a lelked volt. Itt az éntudat teljesen erős, oly annyira, hogy kijőve a hipnotikus állapotból egyre újabb adatok jönnek elő, pontosítani tudod az eseményeket, a történteket, a leírást! Nem tudja senki elképzelni, aki nem esett át hasonló élményen. Mi lenne, ha kipróbálnád? Csak úgy... Minden különösebb cél nélkül, csak kíváncsiságból. Hogy megtudd, ki voltál azelőtt. Mit veszélyeztetnél? Több információd lesz magadról, talán te is rájöhetsz bizonyos dolgokra, amiket nem értettél eddig magaddal kapcsolatban. Magyarázatot adhat a lelked előző élete. Hol éltél... Merre van a sírod? Látod, ezt én nem tudom. Ez persze nincs a kazettákon, mert ugye a léleknek nincs eltárolható információja a temetésről. De az is érdekes, megrázó élmény lehet, ha ott állsz egy sír előtt, és tudod, aki ott fekszik, annak az élményei ott vannak a fejedben, jól elrejtve, s lám, napvilágra kerültek, s te megtaláltad a „magad” sírját, ha akarod, virágot is vihetsz magadnak. Ez nekem nem adatott meg, viszont egy másik, kissé hasonló − talán még morbidabb − élmény igen...

– Neked miért nincs meg a sírod? Vagy csak nem találtad? Kerested egyáltalán? Istenem István, ez olyan groteszk! Hogy beszélhetünk így: a „te sírod”. Virágot viszel a „sírodra, magadnak”... Attól tartok, hogy belebolondulnék, ha valami ilyesmi kiderülne rólam.

– Mi? Az hogy valahol van egy sír, amiben egy olyan valaki fekszik, akinek a lelke most benned él tovább? Nyugodj meg, Attilám, biztosan van! És ha nagyon akarnád, meg is kereshetnéd! Persze, nem biztos... itt semmi se biztos. Kerekes szerint az esetek döntő hányadában pontosan az a baj, hogy nem lehet igazolni később az előző életek történéseit, nem lehet utánanézni a dolgoknak. De hát ennek is megvannak a logikus magyarázatai. Hiszen az emberek döntő hányada most is, és ezekben az előző életekben is szinte „észrevétlenül”, „névtelenül” élték le az életüket. Nem maradnak hátra feljegyzések egy szatócsról, mert mi értelme lenne? Egy parasztról miért készüljön feljegyzés? Egy katona nem fontos, csak az, hogy harcoljon... Hol lehet utánanézni az adatoknak? Esetleg az anyakönyvekben. De ehhez jól behatárolható időpontra és pontos névre is szükség lenne. Szóval az emberiség zöme úgy éli le az életét, hogy nem hagy nyomot maga után, tehát nehéz azonosítani... Sokkal többet érnek, ha történelmileg lejegyzett eseményről számolnak be...

Na jó, menjünk egy picit előre az eseményekkel. Ezt későbbre akartam hagyni, de ha már rákérdeztél, most elmondom. Nem befolyásolja az eseményeket. Persze nem lövök le semmi „poént”.

5.

A helyzet az, hogy nem vártam meg, hogy véget érjen a kezelés, már közben is elkezdtem kutakodni. Meg akartam mindent tudni arról az Igorról, mindent, amit csak lehet. Az első és legfontosabb kérdés, vajon van-e nyoma Olaszországban ennek az embernek? Ez valami skizofrén állapot Attila, amikor tudod, hogy volt egy személy, akivel van bizonyos azonosságod, és arra kényszerülsz, hogy keresd. És miközben keresed, abban reménykedsz, hogy nem találod meg. Nem tudom, miért jött ez az érzésem, miért éreztem így? Talán az „én lelkem, az én váram” önzés működött bennem? Vagy egyszerűen féltem attól, hogy megtalálom, és ez beindít egy megfordíthatatlan folyamatot? Nem tudom. Ezekre semmit se tudok válaszolni.

Nos, elmondhatom őszintén, nem volt könnyű feladat. Először is, az olasz tudásom megkopott, hogy enyhén fejezzem ki magam. Hiába voltam én jó diákja Cibi bácsinak, ha nem használtam a nyelvet, akkor megkopik, és visszavonul az agy eldugott zugaiba. Szóval azonnal nekiálltam felfrissíteni, és folytattam a tanulmányokat. Most már van némi szókincsem, nem vagyok teljesen buta a nyelvekhez, s amikor kint voltam ragadt rám, mint bogáncs a pulira. Olyan gyorsan tanultam olaszul, hogy ma már biztos vagyok benne: akik jól és könnyedén tanulnak meg egy nyelvet, biztos, hogy előző életükben azon beszéltek.

Hogyan kezdtem hozzá, hogy megtaláljam Igor Praviát?

Azt hiszem, kézenfekvő a válasz: van internetünk, gyerünk a világhálóra és „guglizzuk¹” ki. Be is írtam, hogy Igor+Pravia...

Nos, ha ismered a netet, akkor tudod, hogy az Igor keresőszóra több tízezer találatot kaptam. Maradt a Pravia keresőszó. Na, amit itt találtam, attól meg egyenesen hülyét kaptam. Ugyanis találtam egy ilyen nevű spanyol települést...

Gondoltam, itt abbahagyom a dolgot.

Úgy éreztem, ez a spanyol Pravia valami elraktározott szó lehet a tudatomban, mert amit mi gimiben az első padban ülve összetérképeztünk az egy igen hatalmas adatbázist eredményezett a gömbkomputerben − mondta Vaskúti, és a „gömbkomputer” szónál megkocogtatta mutatóujjával a homlokát.

A következő lépés Lanciano volt. Erre kerestem. Ne felejtsd el, ez évekkel ezelőtt történt, nos, néhány szállodán, üzleten és szervizen kívül semmit nem találtam. Volt a városnak is valami honlapja, de igen kezdetleges.

Mára teljesen megváltozott a helyzet.

− Annyit tudtam róla, mármint Igorról a kazettákról, hogy (itt egy kicsit előreugrok az eseményekben) 1917-ben bevonult. Érdekes lesz majd, ha meghallgatod, mit mondtam erről az időszakról. A lényeg az, hogy mivel a háború az utolsó „emlékem”, s utána nincs semmi a hazatérésről, ezért biztos, hogy „hősi halott” voltam. Gondoltam én, amikor még nem tudtam, hogyan végeztem.

Tudod Attila, ahogyan ezek az apró mozaikdarabok megtalálták az illeszkedési pontjaikat úgy volt egyre hátborzongatóbb az egész. El tudod képzelni?

– El – bólintottam.

– Ugyan már, ne gyerekeskedj! – mondta István. – Ehhez át kell élni mindazt, amit én.

− Akkor nem.

Vaskúti megütközve nézett rám: − mit nem?

− Arra, hogy el tudom képzelni azt mondtad, ne gyerekeskedjek. Akkor jó, akkor nem tudom elképzelni... − vigyorogtam rá, és tudtam dühbe gurul majd a szőrszálhasogatásomon, és így is történt.

− Hülye vagy... − volt a leglogikusabb reagálása. − Na, szóval ezt más nem értheti! Azok a napok fantasztikusak voltak. Új, teljesen új világ épült fel bennem! Más ember lettem! Ha hiszed, ha nem...

– Miért ne hinném? Igazad van, másként nem lehet.

– Most hülyéskedsz megint?

− Nem, folytasd, komolyan gondoltam.

− Szóval, mint tudod, kimentem Olaszországba, hiszen küldtem is képeslapot, hogy utánanézzek ennek az Igornak. Fossacesiában kezdtem a kutakodást. A kisváros később majd rajta lesz a hanganyagon. Amikor megérkeztem, nem tudtam, mi tévő legyek. Persze elterveztem, hogy a plébánián fogok érdeklődni, hiszen ott van az anyakönyv. Csak arra nem számítottam, hogy a pap, ígéretével ellentétben nem lesz otthon. Igaz, üzenetet hagyott a parókián, és meg is vendégelt egy házvezetőnőszerű hölgy. De szerencsém volt, mert csak az érkezés napjának délelőttjét kellett eltöltenem valahogy, délután megjött a plébános úr. Nos, addig is alaposan megnéztem magamnak a kicsinyke falut. Azt hiszem, az olaszok az efféle 4-5 ezer lelket számláló településeket már városnak nevezik. A sétám során a templom mellett találtam egy emlékművet. I nostri caduti nella Grande Guerra, ez volt a felirata. A falu első világháborús hősi halottjainak névsora volt. Módszeresen végigböngésztem, és becsületemre mondom, előtte fel se merült bennem, hogy ott keressem, de megtaláltam Igor Pravia nevét.

Csak álltam és néztem, megkövülten és nem tudtam, hogy mitévő legyek? Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, olyan furcsa érzés volt. Az utca túloldalán egy kis bárt láttam. Beültem, és vörösbort kértem. Közben nem tudtam levenni a szemem az emlékműről, egyszerűen megbabonázott.

− Elnézést, uram, minden rendben van? − jött hozzám a tulaj, egy középkorú férfi.

− Persze, persze, nincs semmi bajom − mondtam.

− Mert olyan felindultnak látszik − folytatta az olasz afféle megértő hangsúllyal.

− Egy rokonom... egy rokonomat fedeztem fel váratlanul... ott... az oszlopon... − motyogtam.

− Aha! − bólintott a tulaj, és kezet rázott velem. − Akkor ön egy hős rokona.

Vaskúti, akin most is látszott a felindultság, amikor csak mesélte, és nyilván nem először a történetet, felugrott, és berohant a szobába. Egy fotóval tért vissza. Odatartotta az orrom alá. Az emlékmű oldala volt, és a sok többi között az olvasható név: Igor Pravia.

− Elmondhatatlan érzés, barátom, egyszerűen megfogalmazhatatlan... − suttogta István. − Azt hiszem, ezt igazán csak az tudja megérteni, aki már állt egy sír előtt, amire a valamikori neve volt írva.. Hát ha síromat nem is, de a hősi emlékműre rátaláltam, ahol a lelkem előző neve fennmaradt az „örökkévalóság” számára.

6.

MÁSODIK KAZETTA

Miközben emésztettem, amit Vaskúti mondott, előkerestem azt a kazettát, amire a kettes volt írva, és betettem a magnóba. Mielőtt elindíthattam volna, István kijött a gangra, hozott egy üveg bort. Töltött. A sötétpiros nedű hangosan csorgott a poharakba. Máris éreztem az ízét, amint a palackból kiszabadult illat meglegyintette az orromat. Koccintottunk. A hűvös borocska igencsak jól esett. Már éppen mondani akartam valamit, amikor István felugrott.

– Jaj, a hagyma! – kiáltotta, de olyan kétségbeesetten, ahogyan csak az tud, aki presztízskérdést csinál még egy rántottából is, s rohant a konyhába. Alighogy kimondta, nekem is megcsapta az orromat. Nagyon szeretem a piruló hagyma illatát, általában az intenzív, főzés közben keletkező szagokat, annak ellenére, mint mondtam, nem vagyok egy kimondott konyhatündér.

Pár pillanat múlva István újra a gangon volt.

– Tudod az az érdekes, hogy szinte minden kazettán van valami, aminek csak később lett jelentősége. Persze most nem mondom el, miről van szó, majd idejében mindent megtudsz. Ezen a kazettán kettő is volt, ami később fontosnak bizonyult. – István átnyúlt az asztalon, és benyomta a kapcsolót. A kazetta elkezdett forogni, s a szalagról lassan „letekeredett” egy másik hipnózis története:

Kérdés: Hol vagy, mit látsz?

Válasz: Semmit nem látni, sötét van... és hűvös van... félek itt lenni... Menjünk innen.

K: Akkor menj vissza korábbra. Most jó?

V: Igen. Most jó.

István hangján érezni lehetett, hogy mosolyogva, szinte jó kedvűen mondja.

K: Írd le, mit látsz.

Pár másodperces hallgatás, mintha István alaposan körülnézne.

V: Egy konyhában vagyok... szép nagy... Egy ablak alatt van egy kisebb asztal, a konyha közepén egy másik, az hatalmas... a tűzhely a kis asztal másik végében van. Én egy széken ülök az asztal és egy kredenc között. Ég a lámpa, de még nincs sötét. Előttem egy kisebb tálban zöldség. Finocchio. Én tisztítottam. Mirko bohóckodik. Valamin mókázik, jó kedve van...

K: Mi van előtted?

V: Mondtam, finocchio.

K: Az mi magyarul?

V: Nem tudom, ez finocchio, ezt tudom... nem láttam itthon ilyent...

Vaskúti hangja bizonytalan lesz.

V: Illetve... talán...

K: Ha láttál mostanában ilyen zöldséget itthon, akkor hol?

V: Nagy élelmiszeráruházakban, de nem tudom mi a magyar neve. Nem láttam kiírva.

K: Írd le milyen, nem jövök rá mi lehet...

V: Finocchio, olyan, mintha hagyma lenne, de nincs száraz, barna héja. A szakácsnő salátát készít belőle. Jó kövér asszony. Bele szoktam csípni a fenekébe. Most ünneplőben vagyunk, ő is, én is.

K: Miért? Milyen ünnep van?

V: Karácsonyra készülünk. Holnap lesz szenteste.

K: Van valami fontos vagy érdekes a konyhában?

V: Nem tudom. A nagy asztalon tányérok, evőeszközök. A szakácsnő spagettit készített. Mirkóval szeretjük a vajas fokhagymás spagettit. Az én asztalomon négy pohár bor van, az egyik a szakácsnőé, a másik az enyém, a harmadikat Mirkónak töltöttem.

K: A negyedik kié?

Erre a kérdésre István nem válaszolt, vagy nem ért el a tudatáig, vagy nem tudom... De azonnal folytatta a konyha és a benntartózkodók bemutatását.

V: A poharak mellett egy Biblia van. Nyitva. Mellette egy tintatartó, és egy toll.

K: Fontos, hogy hol van nyitva a Biblia?

V: Nem. Nem, mert csak a kemény fedele van kihajtva. A belső címlapot látom. Bejön Francesca és ad egy tollhegyet. Kiveszem a töröttet a tollból, az újat beleillesztem a tollszárba, és belemártom a tintatartóba. Francesca iszik a borból, és engem néz ahogy beleírok a Bibliába.

K: Mit írsz?

V: Nem tudom. Valamit írok...

K: Nézd meg, mit írtál bele.

V: Egy nevet. Azt hogy Riz... Bara... Bara... Nem, azt írtam, hogy Barbara. Az előbb elkezdtem írni, és közben eltört a tollhegy. Nagy pacát ejtett a Bibliára. Mérges vagyok ezért. De már nem mérgelődöm. Örülünk. Mindannyian.

K: Miért? A karácsonynak örültök?

V: Annak is, de főleg Barbara miatt. Barbara ma született. Három fiú után végre lány.

K: A te lányod?

V: Nem. De én is örülök, hogy lány lett. Az apja Octavio úr.

K: Kicsoda Octavio? A barátod?

V: Nem. Nem a barátom. Octavio a fiatalabb gróf.

K: Ez egy grófi család? Te is gróf vagy?

V: Én inas vagyok. De nem Octavio inasa. De azért örülök Barbara születésének. Mindenki nagyon várta, hogy kislány legyen. Az ifjabbik grófnak már van három fia. Ez a nagy várakozás oka.

K: Tudod a nevüket?

V: A legidősebb Alberto, a középső Luciano, és a legkisebb Emerico.

K: Ők most hol vannak?

Vaskúti nem válaszol, illetve érezni, hogy szavakat formál, valamit nagyon szeretne kimondani, de nem megy.

V: A la squillán vannak...

K: Hol vannak?

V: A la squillán... a püspök... a templomhoz vezeti őket...

K: Ezt meg tudod magyarázni?

V: Nem. Nem tudom...

K: Mégis, mi az a la squilla?

V: Hát a la squilla, az a la squilla… az tulajdonképpen egy menet... minden évben december 23-án tartják... a városháztól indulnak...

K: Jó, ezt hagyjuk, szeretsz itt lenni, a grófékat gondolom?

V: Igen. A gazdám nagyon rendes ember, jól bánik velem. A többiekkel sincs semmi bajom. Igen. Jól érzem magam. Elégedett vagyok az életemmel. Jól élek itt.

K: Most menjünk előbbre az időben, amikor Barbara már nagyobb.

V: Ne! Nem akarok...! Nem, ne... nem akarok... – István nyöszörgött.

Kazetta vége.

– Azt mondta Szabolcs, hogy amikor az utolsó kérdést feltette, akkor az arcomra rémület ült ki, és hadonászni kezdtem... Fogalmam se volt, hogy miért. És tudod, mi az érdekes? Eddig én se tudtam, mi az a finocchio. Természetesen utánajártam. Nem igazán lepett meg, amit megtudtam róla. Az édeskömény gyökérgumója. Hasonlóan húsos, vastag, mint a hagyma, de nincs olyan sötétbarna héja. És persze leginkább salátát készítenek belőle. Már nem a meglepetés az elsődleges, de azért furcsa érzés volt. Tudod, beszélek benne tollszárról, meg tollhegyről. A legérdekesebb, hogy mint Vaskúti István, nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen íróeszközt életemben. Ez nem azt jelenti, hogy ne emlékeznék arra, hogy az iskolában a mi nemzedékünk váltotta fel a mártogatós tollat a töltőtollal. De valahogy nagyon furcsa volt arról beszélni, hogyan használom. És afféle nosztalgiát éreztem iránta. Amint tehettem szereztem, magamnak.

Erre emlékeztem, mert az első szobában az egyik polcon láttam.

– Este a fürdőszobában sokáig néztem magamat. − mondta Vaskúti − Próbáltam kitalálni, vajon mi van még a fejemben? Vajon milyen meglepetéssel szolgálok még magamnak meg Szabolcsnak?

– Az ember sose tudhatja, hogy kinek okoz meglepetéseket. – mondta a barátom, és fürkésző tekintettel rám nézett. Kissé furcsa volt a tekintete.

– Ez így van. De még mennyire! Nem tagadom, nagyon meglepett a történeted – mondtam, és ebben egyáltalán nem hazudtam. Nem mindennapi, ami a barátommal történt, és aminek most hallgatója lettem.

– Reméltem is! Nem hazudtam a lapon, igaz-e, amikor azt írtam, hogy valami hihetetlen történetem van a számodra!

– Valóban, mindenre gondoltam, csak erre nem! És igazán olyan történet, ami arra való, hogy megírjam!

– Ez az! Most már megmondom, egy kicsit ezért is hajlottam rá, hogy neked, éppen neked meséljem el. Ugye ebből valami fantasztikust lehet kihozni?

– Ha a fantasztikust science fictionként érted, akkor nem. De elképesztő történetet lehet papírra vetni. Még ki se kell nagyon színezni. Itt az újabb igazolása a mondásnak: a legjobb történeteket az élet találja ki, az író fantáziája a nyomába se érhet!

7.

A délutánt a templomkertben töltöttük. A rántotta, ha nem is igazi ebéd, gyors, és igazán ízletes volt. Főleg, hogy István a spájzból kihozott egy üveg ecetes kisdinnyét. Azzal felséges volt! Utána elsétáltunk a kocsmáig, leküldtünk egy-egy korsó sört, István köszöntötte a falusiakat, azok némelyike szóba elegyedett vele. Láttam, nemcsak ő szereti a helybélieket, azok is befogadták maguk közé a kissé különcnek tűnő pesti István urat.

A sör után felbandukoltunk a templomkertbe. A falu közepére benyúlik egy domb, annak a végében állt a templom. A dombgerincen, az Isten háza mögött, enyhe kanyar után kezdődött az az utca, ahol István is lakott. Onnan a templomkertbe egyenes út vezetett, de innen, a falu főtere felől a domb lejtőjén lépcsősor vitt fel. A lépcső kövei középen simára koptatva, a szélén feketés-mohos volt. A templomkert sík volt, a domboldalt körbekerítették téglafallal, s feltöltötték. A téglafal tetején, illetve mellette, mert a fal teteje kis párkányt alkotott, végig lehetett sétálni. Körbe-körbe református fejfák, katolikus keresztek, s mindegyiken névtábla. Az I. Világháborúban elesett falusi altisztek nevével, és mindössze egyetlen hadnagy képviselte a K. u. K. tisztikart. A fejfák között szabályos távolságban óriási vadgesztenyefák. Lombjuk már az ősz színeibe öltözve és szaporán hullatták szúrós termésüket, amelyek a földre koppanva szétpukkadtak, s a fekete-barna ovális gesztenyék megültek a fűben. A lépcső és a templomkapu közti távolságot megfelezve állt az emlékmű, tipikus I. Világháborús emlékoszlop, a tetején kőkoszorú, s azon egy sas. Az oszlopon az elesettek nevei, s már arra is volt pénz, hogy a szocializmusban senkiknek tekintett II. Világháborús hősök nevei is felkerüljenek. Az oszlopot megkerülve a templomkapuig téglából rakott út vezetett. A templomkertben volt egy keresztút is, az is szépen karbantartva, egyik vége az utcai kapuhoz, a másik a régi kis templom előtt elmenve az iskola felé vitt.

Leültünk egy padra.

Élveztük a napsütést, a száradó fű illatát, és a potyogó gesztenyék koppanásait.

Barátom folytatta a történetet.

8.

Több holtvágány után azt találtam ki, hogy megkeresem az olasz hadtörténeti múzeumot vagy intézetet, ha van ilyen. Az eredmény az lett, hogy több hetes íméles levelezgetés után kaptam egy weboldal címet, ahol megtalálhatók az első és egy másikon a második világháborúban elesettek nevei.

Az eddigiekben Nelli segített, ő jól bírja az angolt. Valahogy ráéreztem, hogy jobb lesz, ha nekiállok a nyelvtanulásnak. És mint később kiderült, elég könnyen tanulom a nyelvet. Persze idő kellett ahhoz, hogy belejöjjek, és valamennyire pötyöghessek. Nos, azon a weboldalon könnyedén megtaláltam Igor Praviát. Az első, amit megjegyeztem, egyszer s mindenkorra, és kitörölhetetlenül van az agyamban, a halála dátuma: 1917. november 29. Amikor megtaláltam, hirtelen ideges lettem. Kiírtam magamnak minden adatot, ami a neve mellett volt, és lekapcsoltam a komputert, mintha az bárminek is az oka, vagy okozója lett volna. Érdekes, az emberek milyen szívesen töltik ki dühüket az őket körülvevő, és amúgy igencsak ártatlan tárgyakon. Elrohantam otthonról, és hosszú órákon keresztül csak rohantam, mert sétának, vagy menésnek egyáltalán nem lehetett volna nevezni. Hihetetlen volt. Még sokáig, nagyon sokáig hasonlóképpen reagáltam mindenre, amikor egy-egy újabb adat, bizonyíték jutott a tudomásomra. Napokig nem tudtam magamhoz térni. Csak kóvályogtam, s azon törtem a fejem, hogy vajon mi közöm van ahhoz az emberhez? Hiába mondta Kerekes, hogy igazából Vaskúti Istvánnak semmi köze hozzá, ez nem elég. Hogy lehetett volna hiteles, amit mondott, hiszen a fejemben hordom annak az embernek az emlékeit, hipnotikus állapotban az ő szavait használom, az ő szemével láttatom a dolgokat, az ő személyisége öltött körvonalat a hipnózisok alatt. Olyan dolgokat tudok a hipnózisban, amihez Vaskúti Istvánnak az égvilágon semmi, de semmi köze nincs! Apró intimitások bukkannak fel az ÉN tudatalattimból, olyanok, amiket az ember úgy gondol, hogy azok csak és kizárólag az ő titkai, érzései, ahhoz senkinek semmi köze. Még a legközelebbi családtagjai is ki vannak rekesztve, ők se tudnak semmit ezekről az érzésekről, cselekedetekről, titkokról. Akkor pedig kell, hogy legyen hozzá közöm! Az embernek nyilván az a legkézenfekvőbb reakciója, hogy elfogadja: az a valaki valamikor ő volt. Nem is akarja a lélekre kenni az előző élet dolgait, hanem önként magára veszi.

Az egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen hozzá semmi közöm!

Nem, nem lehet... mondogattam, pedig az eszemmel tudtam, hogy igaza van Szabolcsnak.

– Tudod Attila, azt hiszem, ezt hiába magyarázom. Ez olyan fantasztikus állapot, amit elképzelni sem lehet. Meg érteni se... Ezen át kell esni, hogy tudd, miről van szó. Hogy tudd, mit érez az ilyen ember, mint én is, aki megtalálja azt a valamikori személyt, akinek a testében ugyanaz a lélek lakozott...

– Igazad lehet – bólintottam magamban, mintegy kicsit beletörődve a dolgokba, meg mosolyogva is, hiszen én tudom, amit tudok. Ki is mondtam: – De azt hiszem, tudom, milyen ez az érzés... Ne feledd, hogy író vagyok, és egy író mindig magára ölti a hősét, másképp nem tudja hitelesen megformázni. Belebújik a bőrébe, és amíg meg nem írta a könyvet, addig egy kicsit úgy is viselkedik, mint akiről ír. Maradjunk tehát annyiban, hogy el tudom képzelni, milyen állapotban voltál.

– Te tudod – mondta István, és mosolygott. – Ezután írtam egy levelet – folytatta a történetet –, és kérdeztem, hol lehet valamit megtudni a haláláról? Napokig vártam a választ. Egyszerűen nem értem, miért nem egy ímélt írtam? Arra azonnal megjött volna a felet, de legalábbis a lehetőség meglett volna rá. Lehet, hogy öntudatlanul is késleltetni akartam a választ, vagy azt akartam, hogy hiteles írás legyen a kezemben, nem tudom. Ekkor azt a választ kaptam, hogy Igor Pravia a háborúban eltűnt. Eltűnésének ideje a bejegyzett halálozási dátum. De azért valami további adatot is kaptam, mert megírták, hogy szolgálati helye Bolognában volt egy katonai gyógyszerraktár és elosztó központban.

És még valami fontosat megtudtam: 1870 január 4-én születtem Fossacesiában. És ami még lényegesebb volt, hogy ez a Fossacesia Lanciano mellett van. Szomszédos városok! Tehát jól okoskodtunk Kerekessel, hogy hibáztam a hipnózis alatt, nem Lunciano a falu neve, ahol az a Mirko kertészkedett.

Látod, megint és újra azt mondtam, hogy „szolgálati helyem” meg „születtem”. Még most is képtelen vagyok úgy beszélni arról az Igorról, mint egy idegenről. Azt hiszem, ez életem végéig elkísér. És ez a beszélgetés, hogy mindezt elmondhatom neked, számomra hallatlanul sokat jelent. Érzem, hogy megkönnyebbülök. Igaza volt Kerekesnek.

– Ez biztos – mondtam, s István rám nézett, kissé csodálkozva, hogy miért olyan furcsa hangsúllyal mondom, de nyilván arra gondolt, hogy a története hatása alatt vagyok.

9.

István felállt, kicsit nyújtózkodott, majd az órájára nézett.

– Ideje indulnunk. A busz hamarosan bejön – mondta, s felcihelődtünk. Nellit vártuk, Pista feleségét. Megtehette volna, hogy kocsival jön, hiszen újgazdag barátoméknak kettő is volt, vagy kérhette volna, hogy István menjen ki elé, az állomásra, de nem. Szeret vonatozni, és szereti a buszt is. Elég, ha a faluban várjuk a végállomáson, mondta Istvánnak, amikor megtelefonálta, hogy mikor jön.

Így most lefelé bandukoltunk a templomkert lépcsőjén. Elmentünk a református paplak előtt. Az udvar szépen rendben tartva, a hosszú gang előtt virágoskert, hosszabban, mint Istvánéknál, itt a bejárat is hátrább esett a tornácos folyosón. Az udvaron öreg Lada.

Már hallottuk, hogy a busz megáll a felső faluvégen, meggyorsítottuk a lépteinket, ami a lejtős utcán igazán nem esett nehezünkre.

Szinte a busszal egy időben érkeztünk a megállóhoz. A busz elment az útelágazásig, ott volt kiképezve a forduló, majd visszagurult, s megállt. A sofőr kinyitotta az ajtót, s azonnal bement a kocsmába. Ma már nem lesz több menet. A buszt beteszi a megállóval szemközti oldalon levő garázsba, s csak hajnalban indul, a kora reggeli járattal.

Nelli szokása szerint utolsónak szállt le.

Nagy lelkendezve integetett, amikor meglátott, és az első puszit én kaptam, nem is a férje.

– Nahát, Attila, milyen jól nézel ki! – dicsért, és ez inkább bók volt, mint a valóság.

– Te se úgy nézel ki, mint legutoljára, alaposan lefogytál! – adtam vissza a bókot. Természetesen egy szó se volt igaz belőle, Nelli ugyanolyan töltött galamb forma volt, mint világéletében. Ez jól is állt neki, István is ezen a véleményen volt, s csak mosolygott az állandó fogyókúrán. Nelli ehetett, amennyit akart, nem változott a súlya. Megmaradt a kellő gömbölydedsége, olyannak, ahogyan István szerette. Az asszony szürke nadrágot és a feneke alá lógó sötétkék, pulóvert viselt. Ezzel kellőképpen eltakarta a gömbölyűségét, és kényelmes viselet is a vonatozáshoz, buszozáshoz. Haját összefogta hátul, egyszer megtekerte, valami kontyfélét eszkábált, amelyik most picit lecsúszva, már majdnem kibomlott. Érdekes: mégsem keltett gondozatlan benyomást.

Egyébként a haja Istvánt is meglepte.

– Ez megint Joli találmánya? – kérdezte a felesége hajára mutatva. Joli Nelli fodrásza volt, és az asszonyt többször rá tudta beszélni, hogy átfestesse vele a haját, s ezzel megváltoztassa az arca karakterét. Most majdnem teljesen fehér színű volt, talán egy picit sárgás, de semmiképp sem keltette ősz haj benyomását.

– Hát ki másé? – nevetett Nelli, s a kezembe nyomta az egyik táskát, a másik már Istvánnál volt. Belém karolt, s elindultunk haza. Nem lehetett lelőni, folyvást beszélt, mondta a híreket, de ez érthető, vagy öt napot töltött a férje nélkül, volt miről beszámolnia. Amikor már látszott a ház, előreszaladt, nagyra tárta a kiskaput:

– Tessék uraim... – mondta, s kivillantotta szép, fehér fogait.

A konyhában tettük le a holmiját.

Nelli az egyiket kinyitotta, és az oldalzsebében keresgélni kezdett.

– Hova tettem, hova tettem... – motyogta, míg egy képeslapot húzott elő. – Neked jött! – adta át Istvánnak.

A barátom érdeklődve fordította meg, elolvasta, mosolygott egy picit, majd szó nélkül átnyújtotta.

Megnéztem.

Megszédültem, s mintha elsötétült volna a világ.

A képeslapon egy kastély volt, pontosan olyan, mint amilyet István Kerekes lakásában látott, s oly találóan láttatott az elbeszélése alkalmával.

10.

Megfordítottam, s kérdően néztem Istvánra. Ő bólintott, mintegy engedélyt adva arra, hogy elolvassam. Belenéztem, de mivel nem igazán bírom az olaszt, visszaadtam, azzal, hogy jobb ha lefordítja.

− „Kedves Barátunk, köszönjük a gratuláló sorait − olvasta Vaskúti −, ha ideje engedi és Olaszországba jár, látogasson meg minket. Előtte ne felejtsen el időben értesíteni. Néhány barátunkat is meghívnánk ez alkalomból. Aláírás: Chiara D’Aporto”

István leejtette a lapot az asztalra.

– Chiarának kislánya született a múlt hónapban, s gratuláltam. Most jött a válasz... – mondta István. – Úgy látszik, afféle vásári mutatványnak kellenék... Nyilván a barátai nem hiszik, hogy felbukkant az idő homályából a család egykori inasa... hallatlanul érdekes ember, feltétlenül meg kell, hogy ismerjétek, kicsit beszél olaszul is... Hát majd meglátjuk. Bár érdekes emberek ismeretsége sose árt. Sose lehet tudni.

Fogalmam se volt, hogy ki ez a Chiara, ki az a D’Aporto úr, vagy signore, akihez férjhez ment. Kérdően néztem Istvánra. Nelli szólalt meg:

– Még nem mesélted el neki? Hát mi a jó fenét csináltok...? – kérdezte szemrehányónak szánt, de mégis vidám hangon

– Még nem tartok ott. Csak az olasz weboldalnál...

– Huh, te aztán jól beosztod a mondanivalódat... Akkor én elmond...

– Ne! – csattant fel a barátom hangja, kissé éles volt, annyira mindenképp, hogy Nelli azonnal elhallgatott, s téve a megszeppentet, ránézett a férjére: – ahogy óhajtja, uram! – mondta, s kissé meg is hajolt hozzá, s ezzel visszahozta a vidámságot. Meglátta az asztalon a kazettákat. Felvette az egyiket.

– Ezzel se haladtok nagyon... – mondta, s letette az üres dobozt, amin a kettes sorszám virított. – Mondd Attila, van annyi időd, illetve szabadságod, hogy kivárd, amíg az uram elmeséli, amiért ide hívott?

– Ezzel semmi gond – mondtam, s így is volt. – Szabadságom annyi van, amennyit csak akarok, hiszen a műtét után a lábadozási idő addig tart, amíg a főorvos úr kiír. S a műtétem után bizony sokáig eltarthat a lábadozás. – mondtam. Nelli szeme kikerekedett.

– Műtéted volt? Azt hittem, hogy megfáztál... István ilyesmit mondott...

– Is-is. Nem hazudott. Volt egy kis meghűlésem, ami pont azért lehet veszélyes. Már minden régen rendben van, minden oké, csak nem nagyon akarózik visszamenni dolgozni az intézetbe. Ezért tartatom magam még táppénzen.

– Mi meg fizessük a TB-t, amiből fizetik a lebzselésed. Na, szépen nézünk ki... Súlyos volt?

– Két bypass... – kopogtattam meg a mellkasom, a szívem felett.

– Boldog szülinapot – mondta Nelli, s hozzátette: – csak vicceltem.

– Nyilván. – mondtam, s egyáltalán nem haragudtam, sőt jól is esett, hogy Nelli viccel, s nem kezd rögtön tragikus képpel tanácsokat adni, hogyan éljem túl a műtétet, meg saját magam.

– Minden rendben?

– Nagyjából.

– Ez mit jelent?

– Hát... hosszú... azért vagyok itt, hogy István meséljen, s nem azért, hogy én traktáljak titeket.

– Ahogy a méltóságos Pincehelyi úr akarja – nevetett Nelli. – De aztán téged is meghallgatunk!

– Lelketek rajta! – mondtam tragikus képpel, s azok ketten összenéztek, de aztán egyszerre elnevették magukat, amihez én is csatlakoztam.

11.

Az esti szalonnasütés igen jól sikerült.

Érdekes, egyikünk se hozta szóba István történetét, sem az én betegségem, illetve műtétem körülményeit.

Nelli vitte a prímet. Elmondta, mi újság Pesten. Az új lakásban minden rendben. Azt már „belakták”. A régit kifestették, felújíttatták. Az majd a gyereké lesz, de addig is kiadják. Az utolsó simításokat végezte Nelli. Állítólag a jövő héten költözik be az új bérlő.

– Ez is hoz némi pénzt – mondta István.

Nem úgy nézett ki a helyzet, hogy nagy-nagy szükségük lenne arra a pénzre, amit a lakásért kapnak. Bár az, hogy kinek mennyi a pénze, az sose a látszat kérdése. Igazán furdalt a kíváncsiság, hogy ennek a történetnek a végén hogyan derül ki a hirtelen „meggazdagodásuk”? Azt hiszem, rám is rám férne a titok, hiszen a könyveimből nem igen lehet megélni, az irodai munka pedig már fáraszt.

Harmadik nap

1.

István reggeli után kiült a gangra, elénk tette a magnót, és mellé a kazettát. A nap átsütött a szomszéd ház teteje felett, így kellemes volt a gangon. Már elmúlt a kora őszi reggelek semmihez se hasonlítható kellemes csípős hidegsége. Vége a nyárnak, korán jött a hűvös ebben az évben. Talán majd egy hosszabb vénasszonyok nyara kárpótol.

– Kávét azért szabad, ugye? – kérdezte Nelli, de a válaszra nyilván nem volt kíváncsi, mert kezében tálca, rajta három csésze, s a kiöntőben illatozott a frissen lefőzött kávé. Óvatosan letette, mindenkinek töltött, és a továbbiakat ránk bízta. Ő cukor nélkül itta, csak egy csöppnyi tejszínt pöttyentett hozzá. – Mindenki a saját ízlése szerint. – mondta.

A hátsó udvarban Szőrmók felcsaholt.

– Kapod már! – állt fel Nelli, s egy kis üvegtálkába kávét és tejet öntött, bele sok cukrot tett, és letette a gangra, a lépcső mellé közvetlenül. Hátra ment, kinyitotta a kaput, s a kis szőrgomolyag uzsgyi, a lába mellett elrohant, a tálkára vetette magát, s buzgón lefetyelni kezdte a sűrű, édes, tejeskávés szirupot.

– Nem lehet forrón adni, mert a bolond összeégetné a nyelvét, annyira szereti – mondta István, és leguggolt, megvakarta a kiskutya fülét.

Az rá se hederített, tolta orrával a kistányért, s piros nyelve nagyokat kanyarított, egészen addig, amíg a tálka tökéletesen tiszta nem lett. Akkor felnézett, s hangos csaholással köszönte meg a finomságot.

– Na, eredj, szaladgálj... – mondta a gazda, s Szőrmók mintha értette volna a szót, boldogan rohangált le s fel a kerítés mellett.

Közben Nelli kikészítette a hármas számú kazettát. Rámutatott, mintha attól, hogy én helyezem a készülékbe fontosabb lenne a dolog. Pedig számomra bizony fontos volt.

HARMADIK KAZETTA

Bevezetőnek Kerekes szokásos mondókája hangzott el, a dátum, meg néhány mondat, amivel összefoglalta az előzőket. Afféle emlékeztető...

Majd elhangzott az első utasítás: képzeld magad egy virágos rétre.

V: Megvan... virágos rét... de nem süt a nap...

K: Látsz valami érdekest?

V: Ez ugyanaz a hely... ez pontosan az...

K: Melyik?

V: A hegyek a távolban... és a lábamnál a...

K: Mi van a lábadnál? Az a sötét massza?

V: Igen, illetve nem. A massza majdnem teljesen eltűnt...

K: És látod a te virágod? A mocsárvirágot?

V: Nem… most nem…

K: Tehát csak a rétet látod körülötted?

V: Igen... nem... de ez egy rét... de ez egy... ez egy... harctér vagy mi! Felfordult ágyútalpat látok... Nem jó... ez nem jó... Menjünk el innen, nem akarok itt lenni...

K: Még ne, próbálj valamit magadról mondani, miért vagy itt?

Vaskúti hallgatott. Kisvártatva nyögdécselés, hangfoszlányok törtek ki belőle. Végül tiszta hangon megszólalt:

V: Gyógyszert viszünk a tábori kórházba.

K: Mivel viszitek?

V: Teherautóval.

K: És történik valami fontos itt?

V: Igen. Itt valami fontos történik, de nem... nem akarom... Nem, nem akarok itt maradni... ez nem jó... nem érzem jól magam...

K: Jó, menj innen vissza egy kicsit az időben. Most hol vagy?

V: A könyvtárban. A gróf úr egy létrán áll és egy könyvet keres.

K: Lényeges, hogy mit?

V: Neki biztosan fontos. Én nem értek azokhoz a dolgokhoz, amikkel foglalkozik... két ablak között állok... Egy kis asztalon italok vannak és a grófnak töltök. Minden délután négykor kávét viszek neki és iszik hozzá valamilyen likőrt, beszélgetünk pár szót, majd dolgozik tovább. De azért furcsa...

K: Mi a furcsa?

V: Ahogyan szólít... Az nagyon furcsa.

K: Miért, hogyan szólít? Nem Igornak?

V: Néha Igornak is, de általában szárnysegéd úrnak...

K: Katona vagy?

Itt Kerekes hangja nagyon csodálkozó volt.

V: Nem. Nem vagyok katona. Az inasa vagyok. A kávé már az asztalán van.

K: Nem töményt iszik a gróf?

V: Nem. Emilio gróf nem iszik grappát... konyakot se... a maraschinót kedveli...

K: Min dolgozik a gróf?

V: Valami védelmi terven, nem tudom pontosan. Van egy kisebb asztal is a könyvtárban...

K: Mire szolgál?

V: Készíttetett egy domború térképet, ami a Mediterraneót¹ ábrázolja... igen, szép... szeretem nézegetni. Néha meg is simogatom. A térképre szokott rajzolni a gróf.

K: Milyen védelmi tervet készít a gróf?

V: A katonai dolgokhoz nem értek... a gróf sokszor elmagyarázza a tervét... minden nap... minden nap előadja, hogy hogyan alakul.

Vaskúti várt egy sort, úgy tűnt, mint aki valamire figyel. Aztán folytatta:

− A lényege, hogy a szaracénok meg fogják támadni és elözönlik Olaszországot... térkép... térkép van az asztalon... azon rajzol... elözönlik az olasz csizmát...

– Ki kell építeni a megfelelő védelmet, mondja – István hangja kicsit monoton volt, szinte álmosító, de persze nem lehetett unni. A körülmények ugye.. – De a gróf szerint nem lehet legyőzni a szaracénokat, olyan sokan fognak jönni.

Vaskúti szinte folyamatosan beszélt.

− A család vagyonát meg kell menteni, mondta a gróf...

K: Hogyan? Tudod, hogyan akarta megmenteni?

V: … mindent arannyá kell tenni..., és elásni..., jó mélyen, ahol a szaracénok nem találják meg.

Vaskúti elhallgatott.

K: Mást nem akarsz elmondani?

V: Bolond.

K: Kicsoda?

V: A gazdám. Emilio gróf. Hetente ír a Hadügyminisztériumnak, és elküldi a héten készített védelmi tervet. Ez fontos...

K: Miért fontos?

V: Mert én viszem el a védelmi tervet, hogy feladjam. De a család úgy parancsolta, mégpedig személyesen Octavio gróf, hogy ne adjam postára, hanem adjam át neki ezeket a leveleket.

K: Más? Van még valami?

V: Ezért hív szárnysegédnek, mert bolond... És mindig kinevetjük a szakácsnővel meg Mirkóval. Elmondom, hogy miket beszél, és nevetünk rajta...

K: Mióta bolond?

V: Régen... engem akkor vettek fel, amikor kiderült, hogy zárva kell tartani... Nem engedik ki... bezárva tartják az emeleti lakrészében.... Szeretem a gazdám... Magányos az öreg gróf a saját kastélyában...

K: Most menj el innen. Ha látsz valamit mondd el.

Vaskúti halk, de határozott hangon válaszolt, ám a hangjában valami idegesség vibrált:

– Nem. Menjünk innen. Nem szeretem ezt a helyet. Dolgozom. Alig látok. Sötét van. – István nyöszörögni kezdett, afféle szemrehányó, de egyúttal félelemmel teli hangon folytatta: – a kezem maszatos. Nem szeretem a piszkos munkát. A cipőm is sáros. Ne... Nem akarok itt lenni... Nem!

Felvétel vége.

2.

István csendben ült, láttam rajta, hogy még mindig nem tudja teljesen megemészteni ezt a furcsa történetet. Nelli se szólt.

– Ez egyre érdekesebb... – mondtam, hogy ne legyen kínos a csend. – Szóval egy bolond gróf inasa voltál, Olaszországban Fossacesiában.

István megvakarta kopasz feje búbját.

– Hát nem éppen, de nem lövöm le. Nem jól okoskodsz.

Én persze jól okoskodtam, de ezt István honnan tudhatta volna?

– Tudod Attila – szólalt meg Nelli –, érdekes, és egy kicsit szomorú is volt látni a férjem, amikor a kezelésekről hazajött. Mindig morfondírozott magában, tépelődött, és sokszor nekem se szólt semmit, hanem ment a vackára, és órákon keresztül töprengett.

– Valahogy csak meg kellett emészteni ezeket a dolgokat, nem? Nem minden nap él át az ember ilyesmiket – mondta a barátom.

– A legrosszabb a helyzet a negyedik kazetta elkészülte után volt. Amikor olyan feldúltan jött haza, hogy azt hittem, menten gutaütést kap. – Nelli ránézett Istvánra, mintha a helybenhagyását kérné.

– Hát hogy a fenébe ne, amikor majdnem meghaltam – mondta dörmögő, méltatlankodó hangon István.

– Akkor ráparancsoltam – mondta a felesége –, hogy most már ne tartsa magába a dolgokat, mondjon el mindent, mert látom, hogy valami nem stimmel. Gondolhatod, hogy hatott rám! Először azt hittem, hogy mindketten megbolondultak. Hogyan lehetséges ez, kérdeztem, hogy István valaha Igor volt...

És persze jöttek a magyarázatok, a férjem még engem is elvitt Szabolcshoz, s nekem is elmondott mindent, hogy mit gondol ő ezekről a dolgokról. Ahogyan haladtak a „kezeléssel” egyre izgalmasabb lett a dolog, a végén már élveztem a nyomozást.

NEGYEDIK KAZETTA

Nelli elővette a soron következő kazettát. Már kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet azzal, hogy elmondta István, majdnem meghalt, amikor hazajött a negyedik kazetta felvétele után. Nem volt tiszta, hogy a hipnózis alatt, vagy utána történt-e valami?

Lenyomtam a lejátszó gombot. A kazetta lassan forogni kezdett, s valóban ijesztő felvétel tekeredett le róla:

Kérdés: Hol vagy?

Válasz: Alig látok. Nem szeretem ezt a helyet! Nem szeretem ezt a szagot!

Itt hosszabb szünet volt, István nyögdécsel, nem lehet kivenni, hogy mit motyog. Majd érthetően: – Nehéz. A sarokba tettem. Menjünk el – szinte sírva – menjünk el. Nem akarok itt lenni. Sáros a cipőm. A kezem koszos, ragad, izzadok... el, el innen... ezt nem szabad... én sose... ilyet én sose... nem...

K: Rendben, ha nem akarsz itt lenni, akkor menjünk máshova. Hova érkeztél?

István nem szól, aztán a hangja nagyon, nagyon furcsa lesz. Olyan, mint amikor az ember szája tele van, s úgy akar beszélni:

– Jaj... nem látok semmit... homályos minden... – a hangja nehéz lesz, hörgés hallatszik – mindjárt meghalok... vízben vagyok... lebeg… itt lebeg előttem az én virágom… ha nem érem el akkor megfulladok... bűnös ember voltam... sose... sose... – s valóban, a hangja egyre halkul, egyre gyöngébb. – nem kapok levegőt... beszorultam... nem... nem nyílik... jaj Istenem! A virágom… a Mocsárvirág, el kell érnem… nem... nem... azért nem... sose lehetek már... sose lehetek már... bűnös vagyok, nem lehetek többé...

K: Mi nem lehetsz többé?

V: Nem lehetek... nem lehetek gazdag... ez a büntetés azért... nem lehet... nem szabad... hiába a pénz... nem leszek gazdag...

K: Hogy érted? Miért nem lehetsz gazdag?

V: Nagyon bűnös vagyok... ez a bűnhődés... a halál a büntetés... érte...

Vaskúti hangja viszonylag nyugodt volt, olyan, mint aki beletörődött a sorsába.

K: Most meghalsz?

V: Elértem, most már elértem… itt van a kezemben a virágom, a Mocsárvirág… Igen. Most meghalok... a szirmok lehullnak… sose lehetek gazdag...

K: Nem. Ez lezárult. A haláloddal lezárult minden. Most úgy éld át az egészet, hogy tudod, lezárult minden. A halál mindent lezár.

Kerekes nagyon szuggesztíven beszélt. Számomra meglepő, de mindenképpen érdekes volt, hogy nem kihozni akarta Vaskútit ebből az állapotból, hanem újra átéltette vele az egészet, s igyekezett lezárttá tenni az előző életet.

V: Igen. Meghalok... a szám tele vízzel... lezárult... nem látok, minden homályos... csak a szirmokat látom…

K: Nem számít már semmi, amit Igor elkövetett. A halállal lezárult minden. Megszabadultál a felelősségtől... Érted?

V: Igen... Meghaltam... Lezárult... a Mocsárvirág eltűnt…

3.

– Lucskosra izzadtam magam ez alatt a három-négy perc alatt. Amikor Szabolcs visszahozott ebből a helyzetből, szinte éreztem, hogy kiszabadultam a fulladásból. Valami szörnyű és félelmetes volt. – mondta István, kissé sápadtan. A felvétel emléke is borzasztotta. − Gondolj bele Attila, ha ezt én Alfrédnél élem át. Lehet, hogy most igazságtalan vagyok vele szemben, mert lehet, hogy megvan a megfelelő képzettsége, de én inkább nem hiszem. Ha ott ér a trauma, nem hiszem, hogy olyan szépen ki tudott volna hozni belőle, és lezárni azt az életet, mint ahogyan Szabolcs tette. Mert azt hiszem, ez volt a lényeg. Ettől a kezeléstől számítva, mintha elfújták volna a játékszenvedélyem! Megszabadultam tőle! Érted, teljesen, egyszer s mindenkorra elmúlt!

Sokat beszélgettünk ez után. Próbáltuk finomítani az emlékképeket. De arra, hogy miért mondtam, hogy bűnös vagyok, és büntetés a halál, nem tudtam válaszolni. Viszont itt lehetett keresgélni a lelki problémám okát. Ha akkor úgy éreztem, hogy bűnös vagyok, és a halálom pillanatában is arra gondoltam, hogy nem lehetek gazdag, akkor az bizony kialakíthatott a mostani énemben egy olyan mechanizmust, ami megakadályozza azt, hogy valaha is pénzes lehessek. És erre egy félkarú rabló az én esetemben elég, hisz nem volt annyi elverni való pénzem...

Ha